Annyira könnyű kimondani, de olyan nehéz megvalósítani. Még akkor is, ha tudjuk, hogy a gyerekünk boldogságának egyik záloga, hogy elfogadjuk, úgy, ahogy van.
Szerző: Sződy Judit pszichológus
Régen és ma
Komoly szintet léptünk itt a huszadik – huszonegyedik század fordulóján. Nem is olyan rég még a gyerek fontos gazdasági „vagyontárgy” volt, ha nincs gyerek, vagy nem követi a szüleit, akkor nincs munkáskéz, és nem száll tovább a vagyon, nincs, ki gondozza az idős szülőket. A családnak erős érdeke volt, hogy a gyerek ne azt csinálja, amit akar, hanem folytassa, amit a szülei elkezdtek, vagy olyan foglalkozást válasszon, úgy menjen férjhez, úgy nősüljön, hogy az megfeleljen a család érdekeinek.
Ennek kemény ára volt: csak az dönthetett a saját sorsáról, aki kiváltságos helyzetbe született.
Ma már egészen máshogy működik a társadalom.
A család nem kerül veszélybe, ha a gyerekek a saját útjukat járják, ha kibontakoztatják tehetségüket, ha önazonosan élnek.
Nem kell erőszakot tenni magunkon, amikor hivatást választunk, kereshetünk magunkhoz illő párt, de maradhatunk akár szinglik is.
Hogy pusztán azért is szeressenek, hogy egyáltalán vagyunk, és ne kelljen kiérdemelnünk a szeretetet, ne kelljen megdolgoznunk érte.
Higgye el, hogy szerethető
Kisebb az esélye, hogy majd önértékelési zavarokkal küzd, hogy perfekcionista lesz, lúzer, mert nem hisz önmagában, nem tartja magát értékesnek. Ha már kiskorától bizonytalan abban, hogy szeretik-e, ha meg kell küzdenie az elfogadásért, akkor önmagát sem fogja elfogadni, ingatag lesz az önbizalma, és ezért képtelen lesz más emberekben megbízni. Félelmetes lesz látnia, hogy mások jobbak, mint ő, úgy érzi, le kell győznie másokat, és akkor érzi magát biztonságban, ha mások alárendelődnek, vagy éppen akkor, ha ő maga alárendelődik másoknak. Kemény mondatok ezek. Biztos vagyok benne, hogy a fentiekből sokan magukra ismernek, vagy a saját szüleikre, párjukra, főnökükre. Igen, ez még az a generáció, amelynek tagjai közül csak kevesen kaptak feltétel nélküli szeretetet szüleiktől.
Bízz benne!
Nem sürgetem a szobatisztává válást („Az ügyes kislányok bilibe pisilnek!”), nem tömöm meg, amikor nem akar enni („Még egy falatot Apa kedvéért!”).
De nem is akadályozom meg abban, amire képes. („Jajj, ne mássz föl a mászókára, leesel!”). Nem vonom kétségbe az érzéseit. („Szeretned kellene a testvérkédet!”) Tiszteletben tartom a határait. („Adj egy puszit a Béla bácsinak!”) Bízom benne, és elfogadom, hogy még nem tud/akar bilibe pisilni, nem szereti a paradicsomos káposztát, éppen utálja, hogy a testvérével osztoznia kell, és nem akar a borostás Béla bácsinak puszit adni. Ha muszáj korlátoznom, mert veszélybe sodorja magát, vagy mert kárt okoz, akkor elmagyarázom, hogy miért hoztam ezt a döntést. Soha, de soha nem büntetem szeretetmegvonással. Sosem mondom, és nem is utalok rá, hogy a szabályszegés miatt nem szeretem, butának, rossznak tartom.
Szeretem őt, de az adott cselekedetet nem fogadom el.
Cikk folytatását itt találod:
