A gyermekünk boldogságának egyik záloga, hogy elfogadjuk, úgy, ahogy van. Ez nem minden helyzetben olyan egyszerű.
Szerző: Sződy Judit, pszichológus
Folytatás…
Jutalom és büntetés nélkül
Szerencsére már egyre kevésbé elfogadott, hogy veréssel vagy sarokba állítással büntessenek a szülők, de sajnos szavakkal is lehet verni. A szidás, vagy a gyerek megalázása azt az üzenetet közvetíti, hogy „nem vagyok jó”, „nem vagyok szerethető”. De a jutalmazással is elindulhatunk rossz irányba: a sok dicséret és tárgyi jutalom azt az érzést keltheti a gyerekben, hogy ki kell érdemelni a szeretetet, ha a jutalom elmarad, akkor nem elég jó.
Lehessen önmaga
Sok szülő saját meghosszabbításaként kezeli a gyerekét: „ha én nem mehettem egyetemre, a gyerekemnek mindenképp meg kell tennie.” Bár lehet, hogy az a gyerek kiváló ács vagy keramikus lenne, mégis végig kell gyürkőznie a külkeren. Ha én nem zenélhettem, a gyerekemet beíratom zongorára, ha akar, ha nem. Ha nekem nem lehetett kisvasutam, veszek a kétéves gyerekemnek, majd amikor úgy akar vele játszani, mint egy kétéves, elveszem tőle, mert még a végén tönkreteszi. Ezek a történetek egyáltalán nem a gyerekről szólnak, őt senki nem kérdezi, mit szeretne, a szülő dönt a feje fölött. Ha az így rárótt feladatban nem ér el sikereket, a szülő bosszús, türelmetlen lesz, vagy megsértődik.
Hidd el, hogy egymásra találtok!
Az egyik legkeményebb helyzet, amibe egy szülő kerülhet, az az, amikor felfedezi, hogy a gyereke „nehéz személyiség”, vagy olyan tulajdonságokat hordoz, amiket a szülő eleve nem kedvel, nehezen fogad el, vagy önmaga is sokat küzdött ellene. Előfordulhat, hogy az egyik szülő ugyanazt a gyereket nyugodtnak és megfontoltnak látja, míg a másik félősnek , lassúnak és szerencsétlennek. Ugyanez pepitában: az egyik szülő szerint eleven, aktív és bátor a gyerek, a másik szerint konok, izgága és nyughatatlan. Nehezen elviselhető, ha a saját rossz tulajdonságait fedezi fel valaki a gyerekében, és az is, ha egy általa nem szeretett emberhez való hasonlósággal szembesül. „Mintha az anyósomat látnám!”. „A részeges apám is pont így őrjöngött, ha nem tetszett neki valami.” Nagyon fontos, hogy ilyen helyzetben emlékeztessük magunkat arra, hogy ez a gyerek egy teljesen másik ember, aki még formálódik, alakul, és minden tulajdonságából ki lehet hozni valami jót. Idővel változik is, új és új, számunkra is kedves tulajdonságokat fedezhetünk fel benne.
Akkor hogy neveljem?
Persze, máris itt a jogos kérdés: ne büntessem, ne is jutalmazzam, ne szidjam meg, ne legyenek felé elvárásaim, akkor mégis mit csináljak? A fejemre nő, nem fog tisztelni, engedetlen lesz, és elkallódik felnőtt korára. Nos, az a helyzet, hogy ez így is lesz, ha közben nem ad a szülő kereteket az élethez, nem tartja az ésszerű korlátokat.
Kellenek az elvárások, de nem a gyerek személyével, hanem a viselkedésével kapcsolatban.
Az én módszerem az volt, hogy amikor valamit tiltottam, vagy valamit el akartam érni, de éreztem az ellenállást a gyerekek felől, akkor feltettem magamnak a kérdést még egyszer: tényleg olyan fontos ez? Mi történik, ha hagyom, hogy menjenek a dolgok a maguk útján? És amikor kész voltam a válasszal, akkor már határozottan tudtam képviselni akkor és ott az álláspontomat. Mi történik, ha nem lesz szobatiszta kétévesen, hanem csak egy évvel később? Semmi. Ezt tehát elengedtem. És mi történik, ha kiborogatja a kutya vizét? Naponta többször fel kell mosnom és átöltöztetnem, ezt nem akarom. Mit tehetek ezért? Határozottan és következetesen meg kell akadályoznom, hogy kiöntse, ha már megérti, mit jelent a „nem”. Újra és újra, ötvenszer egymás után. De, ha még nem érti, akkor el kell tennem a kutyatálat olyan helyre, ahol a kutya eléri, de a gyerek nem.
A határokra, keretekre szükség van.
Írásunk első részét itt olvashatod:
