Tóth Krisztinával új mesekönyvéről beszélgettünk, amelyben a gyerekkor mindennapi érzékenysége, törései, sérülései az állatokkal való együttélés varázstükrében láthatók.
Wirth Imre interjúja
Fotó: Emmer László
Valahol olvastam, hogy igazán bensőséges viszonyban vagy az állatokkal: az utcán is összenézel kutyával, macskával. Honnan ered ez a különleges kapcsolat?
– Elég magányos gyerek voltam. Testvérem nem volt, a szüleim soha nem érek rá, az állatok viszont mindig ott voltak velem. Délutánonként a kutyámmal csavarogtam,és minden mozdulatát ismertem. Láttam, hogyan sérülnek meg a macskáim, kötöztem őket, segítettem nekik, amikor szültek, szóval közvetlen közelről néztem az életüket. Mindig is érdekeltek az élőlények, a madarak, a halak, és gyerekkoromban meggyűlöltem a horgászokat meg a vadászokat. Jó, jó, tudom, a felnőtt világ összes érvét ismerem, de a lelkemben gyerek maradtam, és én igenis a halakkal és az erdei vadakkal vagyok! Ilyenkor persze rögtön elhangzik a kérdés, hogy halat eszem-e, eszem, igen, de ez nem zárja ki azt, hogy fájjon, ha a vödörben vergődő, kifogott halakat látom a tóparton. A szülők gyakran elfelejtik, hogy ők is voltak gyerekek, és mesterségesen is képesek elnyomni magukban a szolidaritás hangjait. A legjobban engem azok a szülők szoktak egyébként idegesíteni, akik az állatokban veszély-és fertőzésforrást látnak, és nem veszik észre, hogy az állatok mennyire hasonlóak a gyerekekhez.
Ha sorba vesszük a történeteket, mindegyikben felfejthető egy nagyon erős, jól kiolvasható érzelmi szál és a hozzá kapcsolódó feloldási „javaslat”. A kis denevéres mese a vágyakozás, a „másnak lenni” alapélményét idézi meg: „Belesajdult a szíve a vágyakozásba, hogy neki nincs csőre, nincs tarka tollazata.” Ugyanakkor megfogalmazódik az egész kötetre vonatkoztatható gondolat is, hogy csak másokkal, a kapcsolatokon keresztül lehetséges a lelki sérülések gyógyítása. A halacskás történetben ez el is hangzik, amikor Lili a sebesült halacskának azt mondja: „A te tükröd én vagyok. Biztosíthatlak, hogy egészen különleges halacska vagy.” A mesékben a gyerekek önálló gondolkodása meseszerű javaslat, minta, vagy te is így élted meg a gyerekkorodat?
– Nézd, az én gyerekkorom nem jó példa, mert az én függetlenségem a lemondásból fakadt, ami nem szerencsés. Ha úgysem ért meg senki a környezetemben, akkor rendben, majd egyedül elboldogulok. Ez azért nem a legjobb minta. Sokkal jobb szövetségest találni. Az önértékelés roppant fontos, hiszen a közösségben elfoglalt helyet meghatározza, hogy a gyerek mit gondol magáról, és hogy a közvetlen környezete, a szülei milyen szemmel néznek rá. Ha valaki folyamatosan azt hallja, hogy ő szép, ügyes, és boldogul a világban, akkor meg fog erősödni, ha pedig az ellenkezőjét szajkózzák, akkor a legbájosabb és legéletrevalóbb gyereket is el lehet gyámoltalanítani, ezt mindnyájan tudjuk.
A történetek egyik állandó szereplője Lili – adódik a kérdés, hogy örökbe fogadott kislányotokról formáltad-e az alakját, illetve felolvastad-e neki? Változtattál-e valamit a visszajelzései alapján?
– Lili több történetet is inspirált, de nem mindegyiket. A kis denevér meséje felkérésre született, mert a denevér volt tavaly az év emlőse, és a Természettudományi Múzeum munkatársai akartak valamit javítani szegény denevér píárján. Én nagyon kedvelem a denevéreket, és örültem a lehetőségnek. Lili itt él a szívemben és a fejemben, de nem közvetlenül neki írok, hiszen amikor megszületik egy írott mese, az egészen más, mint amikor az ágya szélén ülök este. Az viszont kétségtelen, hogy ha nem lenne ismét kisgyerek a családban, akkor valószínűleg nem született volna meg ez a könyv és a következő sem, hiszen ősszel ismét lesz egy mesekönyv.
Nagyon szép a könyv – közös munka, hogy milyen rajzok születtek, volt, amit te szerettél volna?
– Nem, a vizuális rész teljesen Timkó Bíbor érdeme. Már volt közös könyvünk, az Orrfújós mese, így tökéletesen bíztam benne és boldog vagyok a rajzokkal. Tele vannak az illusztrációk izgalmas részletekkel, rétegzettek, gondolkodtatóak és ugyanakkor könnyedek.
A Buborokról szóló mese egészen különös. A szappanbuborékok rövidke, kérész-életén keresztül a mulandóságról és az örömről beszél olyan könnyedén, hogy az önmagában is emlékezetes. „A Buborok nem élnek sokáig – kezdte –, de az életük csupa tündöklés. – Jegyezzétek meg, hogy ez a legszebb kert a világon, és ti éppen itt éltetek! – integetett utánuk Bubor mama.” Ha valahogy, így lehet gyerekeknek a halálról beszélni. Honnan jött a történet alapötlete? Mennyire kell, kell-e óvni a gyerekkort a szomorúságtól?
– Semennyire, hogy mindjárt a kérdés végére feleljek. A szomorúság is fontos, át kell tudni élni, hogy képesek legyünk meggyászolni a veszteségeinket. Különben tényleg arról szerettem volna írni, hogy az életünk véges, de ez nem valami rettenetes dolog, sőt, bizonyos értelemben ez tölti meg tartalommal és értelemmel a létezésünket, nem?
Az alapötletet egyébként ebben az esetben tényleg Lili adta: buborékokat fújt a nyári teraszon. És akkor hirtelen bevillant, hogy lehetne erről írni valamit! Ilyen egyszerűen történt. Aznap este és másnap délelőtt megírtam a mesét.
A majdnem százéves bácsi a mesekönyv kulcstörténete. Nagyon érdekes, ahogy a közepébe vágva – az iskolában Hitlerről tanul a 16 éves Lili – tudomásunkra jut, hogy Péter bácsinak elpusztították a szüleit, testvéreit. Olyan közvetlenséggel, természetességgel beszélgetnek erről, ami egyáltalán nem jellemző. Honnan ez a könnyed és mégis megrázó, élő viszony a történelemmel? Mennyire vágy, hogy így lehessen beszélni?
– Nekem elég természetes, hogy ilyesmiről beszélgetek a gyerekeimmel. Marci fiammal, amikor kicsi volt, többször is szóba került ez, mert az én anyám örökbe fogadott gyerek volt, és egy olyan család fogadta be, ahol sokakat megöltek a második világháborúban, az egyik testvér pedig örökre megsérült egy koncentrációs táborban.
Vagyis ezek a történetek jelen voltak, és ha már úgyis felbukkantak időről időre, akkor jobbnak láttam erről világosan beszélni. Van, amiről viszont nem tudtam, úgyhogy az sem i gaz, hogy mindenről lehet, legfeljebb törekedni lehet rá. Különben is folyton beszűrődik a külvilág, a politika, a merényletek, még akkor is, ha ez nem külön téma. Hallják a világ háttérzaját, és akkor jobb mindent megnevezni. Amit megnevezünk, az kevésbé érthetetlen és félelmetes.
NÉVJEGY
Tóth Krisztina az egyik legismertebb és legolvasottabb magyar szerző, munkáját számos irodalmi díjjal ismerték el. 1967-ban született. Szobrászatot, majd irodalmat tanult, egyetemi évei alatt két évet Párizsban töltött. Budapesten él. Francia költészetet fordít, kreatív írást tanít. Tíz verseskötete és hat prózakötete jelent meg, Akvárium című regénye tavaly a neves német Internationaler Literaturpreis shorlistján szerepelt. Műveit több, mint tíz nyelvre fordították, regényei és novellái olvashatóak többek között német, francia, lengyel, finn, svéd cseh és spanyol nyelven is. A gyerekirodalomban szokatlan témájú, humoros hangvételű, a tabutémákat könnyedén feldolgozó műveivel hívta fel magára a figyelmet. Az Anyát megoperálták című könyve kisiskolásoknak mondja el, mi is az a daganatos betegség, az Orrfújós mese főszereplője pedig két fika, akik egy orr jobb és bal oldalában laknak. A lány, aki nem beszélt című meséjét saját lányának örökbefogadás-története ihlette. Világadapter című új verseskötete 2016 júniusában, Felhőmesék című mesekönyve 2017 áprilisában jelent meg. http://www.tothkrisztina.hu
Megjelent a HelloBaby! magazin 2017. június-júliusi számában.
