A lombik program során, – mely sokaknak évekig is az életük meghatározó része – többnyire annyira az áhított baba áll a fókuszban, hogy a nő és a férfi, azaz az apa és anya lelki útja, mentális állapota, kapcsolata csak sokadrangú kérdés. Pedig fontos dolgok történnek bennünk… Egy hosszú és nehéz útról ír egy édesanya.
Szerző: HelloBaby magazin
A történet rövidített változata a HelloBaby magazin korábbi számában jelent meg. Szerzője szeretné megőrizni névtelenségét.
Csalódások
Amikor az ember teljes bizalommal fordul mások felé, bizony előfordul, hogy csalódások érik. Ha nagyon vágyunk valamire, hajlamosak vagyunk irreális elvárásokat támasztani. A csalódásaim egy része ebből fakadt. Amikor belevágtunk a lombikozásba, úgy képzeltem, minden akadály egy csapásra megszűnik, ami a gyermekáldás útjában állt. Csodát vártam, valahányszor egy újabb szakemberhez fordultunk, akár genetikushoz, akár egy másik meddőségi specialistához vagy az akupunktúrát magas szinten űző doktornőhöz.
Ha én nem tartozom azok közé, akiknél ez meghozza a sikert, akkor két dolog történt, vagy továbbküldtek valamelyik ismerősükhöz (nagyon ronda leszek, akinek szintén jól jött a pénz), vagy széttárták a karjukat, ők elvégezték a szokásos egy-két vizsgálatot, majd hátradőltek. (Ha már a pénzt említettem, a férjem sokszor morgott (nem ok nélkül), hogy megint kidobott pénz volt ez vagy az a vizsgálat. Szerinte ezt a pénzt a leendő gyerekünktől vesszük el, mert mire megszületik, nem marad semmink. Erre én azt mondtam, hogy ha nem költünk bizonyos vizsgálatokra, lehet hogy nem lesz gyerekünk sem. Nem tudhatjuk előre, mikor találjuk meg az okokat. Ezzel mindig sikerült meggyőznöm, de azt nem hagyhatta ki, hogy ha sokáig nem születik meg, akkor hozománya nem lesz, viszont fiatalon ápolhatja az idős és szenilis szüleit.:))
A “magad szerencséjének a kovácsa” vagy
Csalódás volt az is, hogy nekünk kellett utánajárni, hová, milyen vizsgálatra lehetne még elmenni, ez rengeteg időt és pénzt kívánt. Szerencsére rábukkantam egy könyvre, egy Angliában praktizáló meddőségi specialista írta, abban rengeteg hasznos információt találtam. Már csak orvost kellett hozzá keresni, hogy elvégezzék a vizsgálatokat, amelyeket a meddőségi központban nem tudnak elvégezni.
Amikor minden másképp alakul, mint tervezed
A legnagyobb csalódásom azonban nem ez volt. Amikor kiderült, hogy a szeretett doktornőm elmegy az intézetből, kétségbe estem.
Fizetés nélküli szabadságon voltam, épp azért, hogy minden energiámmal a következő, 11. lombikra tudjak koncentrálni. Rendszeresen jártam endokrinológushoz, pszichológushoz, sokat pihentem, sportoltam. Az intézeten belül szerettem volna átmenni egy másik doktorhoz, de azt mondták, esély sincs arra, hogy szeptemberig sorra kerüljek nála. Én azzal a feltétellel kaptam meg a fél év fizetés nélküli szabadságot, hogy ha nem sikerül a lombik, szeptemberben ott leszek az iskolában, az új első osztály indításánál. Azt is megígértem, hogy egy évig utána nem lombikozom, mert nem jó hetekig távol lenni az elsősöktől. Ott álltam teljesen megsemmisülve, hogy akkor minden hiába volt. Elkezdtem keresgélni az interneten, hová mehetnék egy újabb beültetésre. Csak olyan hely jöhetett szóba, ahol azonnal fogadni tudnak, hiszen hónapok telhetnek el a kivizsgálásokkal és a program elindításával. Találtam is egy meddőségi centrumot, ahol nagyon készségesek voltak. Az, hogy náluk nincs TB-támogatás, nem számított, mi már régen felhasználtuk az öt alkalmat. Választhattam, kihez szeretnék menni. Azt a doktort választottam, akiről már korábban hallottam, és akiről úgy tudtam, nagy tapasztalattal rendelkezik. Nagyon szívélyesen fogadott, tele voltam bizalommal és lelkesedéssel.Már megkezdtük a stimulálást, amikor szólt, hogy a következő ultrahangot az egyik kollégája fogja elvégezni, mert ő egy konferenciára megy. Ezzel nem is volt semmi baj, megszokott dolog, hogy helyettesítik egymást. Az viszont nagyon megdöbbentett, hogy a rákövetkező vizsgálatnál, amikor már a kezelőorvosom is dolgozott, ismét a fiatal helyetteshez hívtak be. Azt hittem, véletlen, de onnantól kezdve mindig ő vizsgált meg. Azon már meg sem lepődtem, hogy a punkciónál is ott van a fiatal doktor, bár a választott orvosom is ott volt, de utóbb kiderült, csak felügyelt.
A Kaáli Intézetben minden leszívás után pihentünk néhány órát, majd bementünk a kezelőorvoshoz, aki megkérdezte, hogy vagyunk, majd ellátott tanácsokkal. Itt nem ez történt. A beültetésnél már nem voltak elvárásaim. Két héttel később, a vérvétel eredményével sem a választott orvosom hívott fel.
Kudarcok és lemondások
Minden egyes kudarc után egyre több darabra törtem össze, egyre nehezebb volt összerakni magamat, és újra felállni, bemenni dolgozni, találkozni a barátokkal, belenézni a szemükbe. Kerültem a tekinteteket, mintha valami rosszat követtem volna el.
Úgy meg végképp nem, hogy azt mondják, ennek így kellett lennie. Egy idő után visszakérdeztem, ki szerint? Az engedd el, ne görcsölj rá, ne akard ennyire típusú mondatok pedig nem segítenek egy lombikozónak. Ha nem akarom ennyire, nem lombikozom, higgyék el, nem épp egy leányálom. Ki szeretné csak úgy, a változatosság kedvéért, mert éppen ráér, kékre-zöldre szúrkálni a hasát, kitárulkozni 8-10 ember előtt, gyógyszereket szedni, fájdalmat átélni, újra és újra csalódni? Azzal pedig, hogy nem baj, legalább lesz időtök utazgatni, végképp nem tudtam mit kezdeni. A lombikozás lemondással jár, de azt gondolom, ez nem lenne nagy ár. Csakhogy évekig úgy élni, hogy e köré építünk mindent, nagyon nehéz. Nem megyünk nyaralni, mert a nyári szünetet semmiképpen nem hagyhatom ki, muszáj akkor lombikozni, a tanévben nem szerencsés. Még így is többször előfordult. Ne kezdjünk bele a lakásfelújításba, mert nem tudok most a csempe színével foglalkozni, most ne menjünk el a barátainkhoz, nehogy pont most kapjak el valamit a gyerekektől. Utólag nézve ez nagy butaság volt, de adott helyzetben képtelen voltam bármi másra koncentrálni.
Elvesztett kapcsolatok, elvesztett méltóság
2008-ban, az első beültetéssel elindultam a lombikozás útján, tele bizalommal, reménnyel és boldogsággal, hogy végre nemsokára magamhoz ölelhetem a kisbabámat. Rengeteg ember, a család, a barátok és a kollégák mind velem együtt örültek, izgultak, támogattak és kísértek ezen a nehéz úton. Egy idő múlva azt vettem észre, hogy néhányan belefáradtak a támogatásba és lelkesedésbe, de azért akadtak még, akik velem tartottak. Az, hogy szép lassan elfogytak mellőlem, nem volt csoda, nőttek a tüskéim, szúrós és megközelíthetetlen lettem.
Nem vágytam társaságra, kerültem a gyerekes barátainkat, mert olyan mérhetetlen fájdalmat okozott látni, ahogy a kicsik játszanak, az édesanyák pedig büszkén mesélik, mennyi mindent tudnak már a gyerekek, milyen ügyesek, okosak. Nem volt más téma. Értettem, de sírva mondtam a férjemnek, nem megyek addig, amíg nincs gyerekünk. Kirekesztettnek, selejtnek és rettentő magányosnak éreztem magam. Dühösen vágtam a férjem fejéhez, hogy magamra hagyott, egyedül járok a kezelésekre, ultrahangokra, de többször előfordult, hogy a beültetésre is. Azzal védekezett, hogy értsem meg, ennyit nem tud a munkahelyéről hiányozni. Nem akartam megérteni, haragudtam, pedig neki volt igaza, de akkor, abban a lelkiállapotban nem láttam reálisan a helyzetet. Arra eszméltem, hogy egyedül vagyok, fáradtan vonszolom magam a célom felé, ami egyre csak távolodik. Útközben elveszett a méltóságom, a hitem, a lelkesedésem, a kedvességem, csak én vagyok, lecsupaszítva testileg és lelkileg. Túl nagy volt a teher, amit azzal raktak rám az orvosok, hogy meddőként kezeltek.
Akinek szerencséje van…
Nekem nem volt könnyű egy idegen ember előtt bármilyen értelemben is kitárulkozni. Azonban a lombikkezelések során ez elkerülhetetlen. Akinek szerencséje van, 1-2 orvossal kerül csak kapcsolatba, nem 9-10-zel, akiknek újra és újra meg kell nyílni. Akinek szerencséje van, az nem találkozik olyan orvosokkal, akik jópofának szánt megjegyzésekkel rúgnak bele az amúgy is padlón fekvő páciensbe. Akinek szerencséje van, nem választ elsőre olyan szülészorvost, aki miután megtudta, hogy egy fagyasztott lombikbabáról van szó, rángatni kezdi a száját. Akinek szerencséje van, azt nem olyan nővér teszi CTG-re egy kórházban, aki le “szaros kölyközi” a babáját, csak azért, mert nem tudja a tappanccsal megtalálni a szívhangot, és hogy én se maradjak ki a jóból, rám szólt, hogy ne egyek már annyit, mert nem fogom tudni megszülni a gyereket. (9 kg-ot híztam összesen, 55 kg-mal mentem szülni, a kislányom 2740 grammal született, de tény, hogy a hasam óriási volt hozzám képest.) Biztos vagyok benne, hogy vannak olyan munkahelyek, ahol nincs szükség empátiára és emberi bánásmódra, a megfelelő hangnemről már nem is beszélve. Már nem haragszom senkire. Nem azért, mert végül megszületett a kislányom, és egy csapásra megszépült minden emlékem, hanem azért, mert sikerült menet közben önmagammal is megbékélnem.
Az írás első részét itt olvashatod:
