Ez az én történetem. Sokan vagyunk, akik a lombikozás nehéz és lemondásokkal teli útját választják azért, hogy gyermekük születhessen.
Vannak találkozási pontok, de mindenki más úton halad. Az, hogy kinek hogy alakul közben az élete, függ persze a környezetétől, az anyagi lehetőségeitől, de elsősorban rajta múlik. Azon, hogy mennyire elszánt, milyen lemondásokra képes, milyen a személyisége, képes-e újra és újra felállni egy-egy kudarc után. Ismerek olyanokat, akik már sokkal hamarabb kiszálltak, olyanokat, akik előbb felismerték, hogy segítségre van szükségük, és olyan szerencséseket is, akik töretlen hittel és optimizmussal jutottak el a gyermekáldásig. Joggal merülhet fel a kérdés, miért hajszoltam magam a végsőkig, miért nem szálltam ki én is hamarabb, megérte ilyen mélységben megjárni a poklot? Igen, és akkor is ezt válaszolnám, ha nem szuszogna itt mellettem a kislányom. Nekem végig kellett mennem ezen az úton, hogy feltehessem mindkét kezem, megtettem mindent, életem hátralévő részében egyetlen nap sem fogok szemrehányást tenni magamnak. De addig, amíg idáig eljutottam, számtalanszor kerültem padlóra, ahonnan újra és újra fel kellett állni. Ahogy Reményik Sándor Kegyelem című versében:
“Akarsz, eget ostromló akarattal-
S a lehetetlenség konok falán
Zúzod véresre koponyád.
Azután elalélsz.
S ha újra eszmélsz, mindent újra kezdesz.”
Lombikozás számokban
5 év lombikozás
13 beültetés, ebből 7 stimulációs és 6 fagyasztott
107 leszívott petesejt
73 megtermékenyült petesejt
24 lefagyasztott embrió
33 beültetett embrió
ebből 17 friss és 16 fagyasztott
1 gyönyörű kislány 🙂
Újratervezés
Az én utam a gyermekáldásig nem volt egyenes, de még a lombikos utam sem. A férjemmel 8 év ismeretség után, 2005-ben házasodtunk össze. Az első lombikra 2008 decemberében került sor, előtte volt két inszemináció, ami nem hozott eredményt. A korom miatt (majdnem 35 éves voltam akkor) javasolta a doktornő, hogy próbálkozzunk inkább lombikkal.
Az 5. beültetésig minden protokoll szerint történt, stimulálás, vérvételek, ultrahangok, beültetés. Az elején azzal nyugtattam magam, hogy az esetek többségében 3-4 beültetésre van szükség a siker eléréséhez. Miután az ötödiknél sem lettem várandós, jött az újratervezés. A doktornő is azon az állásponton volt, hogy nincs értelme belevágni a 6. lombikba úgy, hogy nem próbáljuk meg kideríteni a sikertelenség okát. Genetikai vizsgálatot javasolt. Rákérdeztem, mi a véleménye az inzulinrezisztencia vizsgálatról. Nem tartotta elképzelhetőnek, hogy esetemben erről lenne szó, hiszen nem vagyok sem elhízott, sem szőrös, policisztás ovárium szindrómában sem szenvedek. Egyébként is vitatott volt akkor, 2010-ben, hogy valóban hatással van-e a termékenységre az inzulinrezisztencia. Abban maradtunk, hogy ha megvan a genetikai vizsgálat eredménye, jelentkezem. Közben bújtam Zita West könyvét (Gyermeket szeretnék) és az internetet, hogy milyen vizsgálatra mehetnénk még el. Találtam egy cikket arról, hogy bizonyos immunológiai betegségek okozhatnak meddőséget. Egy magánrendelőben megcsináltattam a terhespanel nevű vizsgálatot. A leleten megdöbbentő értékelést találtam. Szerológiailag igazolt lisztérzékenység, amely okozhatja a fertilitási problémákat. Azért volt ez számomra annyira hihetetlen, mert 23 éves korom óta szedtem erős gyógyszereket bélgyulladásra, lisztérzékenységről szó sem volt. Az 1998-ban elvégzett biopszia alapján Crohn betegségre gyanakodtak. Az immunológiai lelet készhezvétele után nem sokkal mentünk genetikai vizsgálatra, ahol semmilyen eltérést nem találtak. Rákérdeztem a lisztérzékenységre, a doktor úr azt mondta, ne foglalkozzak vele, az ilyen vizsgálatoknak semmi alapja nincs, feleslegesen tenném ki magam a vékonybél-biopsziának. A meddőséghez pedig semmi köze. Javasolta viszont, hogy csináltassunk összeférhetetlenségi vizsgálatot. Elmentünk egy magánrendelésre, ott is megemlítettem az immunológiai vizsgálatot, mire a doktor úr felkapta a fejét, hogy bizony azt komolyan kell venni, mert a kezeletlen lisztérzékenység számtalan súlyos betegséget okozhat, többek között bélgyulladást és meddőséget. Azt javasolta, hogy minél hamarabb menjek tükrözésre, és ha tényleg lisztérzékeny vagyok, kezdjem el a diétát. Minimum fél, de inkább egy évig ne is gondoljak újabb lombikra. Lesújtott a hír. A férjem azzal vígasztalt, hogy talán megtaláltuk az okot, most arra koncentráljunk, hogy minél hamarabb a végére járjunk a dolognak. 2010. március 30-án megtörtént a vékonybél-biopszia, ami igazolta a cöliákiát. Április 11-én áttértem a gluténmentes étkezésre. Ez nem tűnhet nagy tragédiának, de én ezt is nehezen éltem meg. Ismét valami, ami miatt más vagyok, ami szigorú kontrollt, életmódváltást és komoly lemondásokat követel. A diéta egyébként nagyon hamar éreztette hatását, elmúltak a bélgyulladásos panaszok, a gyógyszereket is elhagyhattam. Június 22-én átestem a diagnosztikus laparoszkópia és hiszteroszkópia vizsgálaton. Szerencsére ennek során nem találtak semmi elváltozást.
A második újratervezésre a 7. lombik után került sor.
Amikor leültünk a doktornővel ismét beszélgetni arról, hogy hogyan tovább, rákérdeztem, hogy nem okozhatta-e a magas TSH-érték a sikertelenséget. Ijedten visszakérdezett, hogy magas volt? Igen, 6 körüli. Sajnos átsiklott felette. Nem haragudtam, láttam, mennyire le vannak terhelve az intézetben, így is nagyon gondosan kezelt. Ezután vizsgáltattam ki a pajzsmirigyemet. Mivel a stimuláció befolyásolta a hormonszintet, várni kellett 2 hónapot az újabb vérvétellel. Akkor normál tartományban volt a TSH értéke. Akkor még nem tudtam, hogy a 3,5-ös érték jó ugyan általában, de beültetésnél sok. 1 és 2 között kell lennie, de ezt csak 2012-ben, a 10. lombik után tudtam meg. A 8. beültetés előtt elsajátítottuk az Aviva tornát.
A 3. újratervezés a 8. lombik után, 2011-ben vált szükségessé.
Még mindig úgy gondoltam, hogy van valami, ami felett elsiklottunk eddig, ezért a doktornő beleegyezésével elmentem egy másik meddőséggel is foglalkozó nőgyógyászhoz, hátha neki van még valami ötlete. A doktor úr javasolta, hogy nézessem meg az inzulinszintemet, mert ilyen jellegű vizsgálaton még nem voltam. Megfogadva a tanácsát, csináltattam egy 3 pontos terheléses vércukor és inzulinvizsgálatot. A lelettel visszamentem. A doktor úr szerint egyértelmű volt az inzulinrezisztencia, endokrinológushoz irányított, illetve azt tanácsolta, hogy a következő beültetés előtt kezdjek el immunrendszer-gyengítő gyógyszert szedni, hátha nem lökődik ki az embrió. Mindkét tanácsát megfogadtam. Az elsőként felkeresett endokrinológus 140 grammos szénhidrátdiétát javasolt, de fogalma sem volt, ezt hogyan egyeztessem a magas szénhidrát tartalmú gluténmentes diétával. Ötlet híjján jót kacarászott, hogy akkor majd zöldséget eszem hússal, majd fokozta azzal, hogy majd attól fogyni is fogok. Felálltam, és megkérdeztem, hogy honnan kéne fogynom? 44 kg voltam akkor. Dühösen és megalázottan mentem haza. Pár nappal később felkerestem egy diabetológust, aki kétségbe vonta, hogy inzulinrezisztenciám van, de azt mondta, ott kopogtatok a 2-es típusú cukorbetegség kapuján. Ő 200 grammos szénhidrátdiétát írt elő, sok mozgást, gyógyszeres kezelést és kontrollt fél év múlva.
A 4. újratervezésre a 10. lombik után, 2012-ben került sor.
Fizetés nélküli szabadságra mentem, hogy összeszedjem magam. Ekkor végre igazán jó kezekbe kerültem, a Mens Mentisben Breyer Helga doktornőhöz. Alapos kivizsgálás után konkrét tanácsokkal látott el, 160 grammos szénhidrátdiétát írt elő, gyógyszert kaptam a pajzsmirigyemre és másik gyógyszert a cukromra.
Ekkor kényszerültem orvosváltásra is, mert a doktornő elment az Intézetből. Házon belül nem sikerült a nekem szimpatikus orvoshoz bekerülnöm (utóbb azt mondta, ha közvetlenül őt keresem, minden további nélkül átvesz), ezért centrumot váltottam, mert mindenképpen szerettem volna azon a nyáron egy stimulációs beültetést. Azért azt, mert mindenhol úgy gondolták, a friss embriókkal nagyobb eséllyel lehetek várandós. A 6 fagyasztott embriót hátrahagyva (majd jók lesznek testvérnek, gondoltam) mentem az új helyre. Ez a váltás azonban hatalmas csalódást okozott. Közben a lelki oldalt is támogatva, elkezdtem egy egyéni terápiát.
A 11. sikertelen beültetéstől teljesen összetörve lettem ősszel egy pszichodráma csoport tagja, ami elindított az elfogadás és a gyógyulás útján.
Pszichodráma
Havonta egy alkalommal találkoztuk a csoporttársakkal. Sokfélék voltunk, sokféle tragédiával, sérelemmel, lelki teherrel érkeztünk.
Minden alkalommal két csoporttag témájával foglalkoztunk, az ő játékukban vettünk részt. Ez így könnyed szórakozásnak tűnik, pedig komoly lelki munka történik ilyenkor. A lélek legmélyebb bugyraiból törhetnek elő régen eltemetett fájdalmak, amelyeket korábban nem tudtunk, vagy nem mertünk megélni, s melyek feldolgozatlanul emésztenek bennünket. Bizonyára sokan nem hiszik, hogy pusztán azzal, hogy eljátszunk bizonyos szituációkat, megoldhatjuk a gondjainkat. Én is kételkedtem abban, hogy ez működhet, és ettől majd jobban leszek. Azt végképp nem gondoltam, hogy más játéka ilyen hatással lehet rám. Ugyan mit mozgathat meg bennem az alkoholizmus, a válás, a gyermekkorban elszenvedett bántalmazás, hiszen szerencsére soha egyikben sem volt részem. Mégis azt vettem észre, hogy bármi volt is a téma, valamit bennem is felszínre hozott, az embert mindig megragadta valami, egy szó, egy mondat, egy ismerős érzés, ami ráillett az ő életére. Minden alkalom után napokig, néha hetekig a hallottak, látottak hatása alatt voltam, és egyre rosszabbul éreztem magam. Az eltemetett fájdalmak kezdtek a felszínre törni, nekem pedig szembe kellett néznem velük. Tudtam, hogy elkezdődött valamiféle gyógyulás, de ez rettentő nehéz volt. Mély szomorúságot, gyakori sírást, erős szívdobogást, remegést tapasztaltam. Ez volt a mélypont. 2013 februárjában úgy döntöttem, nem csinálom tovább. Rádöbbentem, hogy évek óta mások irányítják az életemet, megmondják, mit egyek, mit tegyek, milyen gyógyszereket szedjek, mikor milyen vizsgálatra menjek azért, hogy egy közben szétfoszlott álmot elérjek. Mindenhova elmentem, mindent beszedtem, mindenről lemondtam, mert elhittem, hogy ha így teszek, elérem a célom. Nem így lett, a rosszullétek döbbentettek rá, hogy mennyire nem törődtem magammal, azzal, hogy jól érezzem magam a bőrömben. Ekkor abbahagytam minden gyógyszert, akkor ettem, amikor jólesett. Közben pedig a pszichodrámával párhuzamosan elkezdtem egy egyéni terápiát is. Heti egy alkalommal mentem öt hónapon keresztül. A két terápia együtt, illetve az, hogy visszavettem a kontrollt az életem felett, lassan megnyugtatták a lelkemet, kezdtem visszakapni az életemet, újra vidám és optimista lettem. Egy dolog még hátravolt ahhoz, hogy tényleg magam mögött tudjam ezt a nehéz időszakot. El kellett engednem a beültetett, de meg nem született babáimat. Erre 2013 nyarán került sor, a pszichodráma keretein belül. Aznap nem is volt másik játék, csak az enyém. A csoportot vezető pszichológus és a segítője úgy vélték, itt az idő, készen állok erre a hatalmas lépésre. Máig hálás vagyok nekik ezért. 27 elvesztett babától kellett elbúcsúznom, miután ez megtörtént, arra kért a pszichológus, hogy vegyem fel a kapcsolatot a még meglévő 6 fagyasztott embrióval. Rettentő zavarban voltam. Ehhez tudni kell, hogyan történik egy játék. Az adott szituációban én választom ki, hogy melyik csoporttárs kinek a szerepében álljon ott. Ő nem mondhat semmit, csak azt ismételheti el szerepcserével, amit én mondok. Ez egy kitalált példa azért, hogy érhető legyek. Az édesanyám (akit Bea személyesít meg) és én beszélgetünk. Azt mondom, félek. Ekkor Beával helyet cserélünk, ő elismétli, mintha én lennék, hogy félek. Erre én édesanyámként megkérdezem, mitől félsz? Ismét helycsere, mondom, hogy félek, Bea elismétli, hogy mitől félsz? Én válaszolok: attól, hogy … Helycsere, ismétlés és így tovább a játék végéig. Ennek az az értelme, hogy a psziché irányítja a párbeszédet, nem az ész, az érzelmek szabad utat kapnak. Itt nem lehet hazudni, mert ha valaki még nem áll készen arra, hogy szembenézzen a fájdalmával, még nem áll készen a probléma megoldására, annak egyszerűen félbeszakad a játéka. Ő nem képes tovább válaszolni, más meg nem teheti meg helyette. Azt is gyakran tapasztaltuk, hogy elindult valamerre egy játék, és teljesen más irányba vitte el a játékost a tudatalattija, mint amit gondolt. Egy korábbi alkalommal, az első játékom kiindulópontja az volt, hogy elképzeltem a kisbabámat a hasamban. Arra gondoltam, ő kuporog odabent, de ahogy haladtunk a játékkal, világossá vált, hogy én vagyok az, édesanyám méhében. Tudtam, hogy 5 hónapos magzat voltam, amikor anyukám fenyegető vetéléssel kórházba került. Sokáig nem volt biztos, hogy ki tud hordani. A játék során előjött a kis magzat rettegése attól, hogy meghal. Mélyen felkavaró volt, de úgy gondolom, ezzel megszűnt egy pszichés gát is. A második nagyjátékom során tehát kiválasztottam 6 embert, akik az én fagyasztott embrióim voltak, egymás mellé ültek a kanapén, én pedig kérdeztem. Mindig leültem az adott baba helyére, és válaszoltam magamnak. Döbbenetes dolgok jöttek elő, szemrehányások, amiért lemondtam róluk, amiért nem tekintem őket embernek, amiért nem bízom bennük. Nagyon fájdalmas lelki munka volt ez. Elérkeztem az utolsó, hatodik, összesen harmincharmadik embrióhoz. Amikor leültem a helyére, hihetetlen mélységből tört ki belőlem a kiáltás, hogy meg akarok születni! Utána csak sírni tudtam, velem együtt sírtak a többiek. Egy évvel később megszületett a kis harmincharmadik.
Csalódások
Amikor az ember teljes bizalommal fordul mások felé, bizony előfordul, hogy csalódások érik. Ha nagyon vágyunk valamire, hajlamosak vagyunk irreális elvárásokat támasztani. A csalódásaim egy része ebből fakadt. Amikor belevágtunk a lombikozásba, úgy képzeltem, minden akadály egy csapásra megszűnik, ami a gyermekáldás útjában állt. Csodát vártam, valahányszor egy újabb szakemberhez fordultunk, akár genetikushoz, akár egy másik meddőségi specialistához vagy az akupunktúrát magas szinten űző doktornőhöz. Azután kiderült, csodát senki nem tesz, mindenki megelégszik azzal, ha egy bizonyos protokoll szerint diagnosztizál, kezel vagy lát el tanáccsal. Ha én nem tartozom azok közé, akiknél ez meghozza a sikert, akkor két dolog történt, vagy továbbküldtek valamelyik ismerősükhöz (nagyon ronda leszek, akinek szintén jól jött a pénz), vagy széttárták a karjukat, ők elvégezték a szokásos egy-két vizsgálatot, majd hátradőltek. (Ha már a pénzt említettem, a férjem sokszor morgott (nem ok nélkül), hogy megint kidobott pénz volt ez vagy az a vizsgálat. Szerinte ezt a pénzt a leendő gyerekünktől vesszük el, mert mire megszületik, nem marad semmink. Erre én azt mondtam, hogy ha nem költünk bizonyos vizsgálatokra, lehet hogy nem lesz gyerekünk sem. Nem tudhatjuk előre, mikor találjuk meg az okokat. Ezzel mindig sikerült meggyőznöm, de azt nem hagyhatta ki, hogy ha sokáig nem születik meg, akkor hozománya nem lesz, viszont fiatalon ápolhatja az idős és szenilis szüleit.:)) Csalódás volt az is, hogy nekünk kellett utánajárni, hová, milyen vizsgálatra lehetne még elmenni, ez rengeteg időt és pénzt kívánt. Szerencsére rábukkantam egy könyvre, egy angliában praktizáló meddőségi specialista írta, abban rengeteg hasznos információt találtam. Már csak orvost kellett hozzá keresni, hogy elvégezzék a vizsgálatokat, amelyeket a meddőségi központban nem tudnak elvégezni. Aki lombikozik, az felkerül egy futószalagra, ha szerencsés, gyorsan végigmegy, ha nem, mint én, akkor bizony sokszor lepotyog.
A legnagyobb csalódásom azonban nem ez volt. Amikor kiderült, hogy a szeretett doktornőm elmegy az intézetből, kétségbe estem. Fizetés nélküli szabadságon voltam, épp azért, hogy minden energiámmal a következő, 11. lombikra tudjak koncentrálni. Rendszeresen jártam endokrinológushoz, pszichológushoz, sokat pihentem, sportoltam. Az intézeten belül szerettem volna átmenni egy másik doktorhoz, de azt mondták, esély sincs arra, hogy szeptemberig sorra kerüljek nála. Én azzal a feltétellel kaptam meg a fél év fizetés nélküli szabadságot, hogy ha nem sikerül a lombik, szeptemberben ott leszek az iskolában, az új első osztály indításánál. Azt is megígértem, hogy egy évig utána nem lombikozom, mert nem jó hetekig távol lenni az elsősöktől. Ott álltam teljesen megsemmisülve, hogy akkor minden hiába volt. Elkezdtem keresgélni az interneten, hová mehetnék egy újabb beültetésre. Csak olyan hely jöhetett szóba, ahol azonnal fogadni tudnak, hiszen hónapok telhetnek el a kivizsgálásokkal és a program elindításával. Találtam is egy meddőségi centrumot, ahol nagyon készségesek voltak. Az, hogy náluk nincs TB-támogatás, nem számított, mi már régen felhasználtuk az öt alkalmat. Választhattam, kihez szeretnék menni. Azt a doktort választottam, akiről már korábban hallottam, és akiről úgy tudtam, nagy tapasztalattal rendelkezik. Nagyon szívélyesen fogadott, tele voltam bizalommal és lelkesedéssel. Már megkezdtük a stimulálást, amikor szólt, hogy a következő ultrahangot az egyik kollégája fogja elvégezni, mert ő egy konferenciára megy. Ezzel nem is volt semmi baj, megszokott dolog, hogy helyettesítik egymást. Az viszont nagyon megdöbbentett, hogy a rákövetkező vizsgálatnál, amikor már a kezelőorvosom is dolgozott, ismét a fiatal helyetteshez hívtak be. Azt hittem, véletlen, de onnantól kezdve mindig ő vizsgált meg. Azon már meg sem lepődtem, hogy a punkciónál is ott van a fiatal doktor, bár a választott orvosom is ott volt, de utóbb kiderült, csak felügyelt. Alig tértem magamhoz az altatásból, amikor a doktor úr segédje jelent meg az ágyamnál, hogy a doktor úr azt üzeni, ezeket szedjem, és a kezembe nyomott néhány receptet. Megkérdeztem, hogy ne is menjek be hozzá, miután felkeltem? Azt válaszolta, hogy ne. A Kaáli Intézetben minden leszívás után pihentünk néhány órát, majd bementünk a kezelőorvoshoz, aki megkérdezte, hogy vagyunk, majd ellátott tanácsokkal. Itt nem ez történt. A beültetésnél már nem voltak elvárásaim. Két héttel később, a vérvétel eredményével sem a választott orvosom hívott fel. Amikor kontroll ultrahangra kellett mennem, már újra a választott orvos vizsgált meg, majd a legjobb modorát elővéve ajánlotta szíves figyelmünkbe a magánrendelőjét. Rettenetesen méltatlannak és felháborítónak találtam az egész eljárást. Biztos voltam benne, hogy soha többet nem megyünk oda vissza.
Kudarcok és lemondások
Minden egyes kudarc után egyre több darabra törtem össze, egyre nehezebb volt összerakni magamat, és újra felállni, bemenni dolgozni, találkozni a barátokkal, belenézni a szemükbe. Kerültem a tekinteteket, mintha valami rosszat követtem volna el. Nehéz volt látnom a szánalmat a szemükben, fogadnom a sajnálkozó vagy éppen biztatásnak, vígasznak szánt szavakat. Nem akartam, hogy sajnáljanak, nem akartam azt sem, hogy lelket öntsenek belém. Úgy meg végképp nem, hogy azt mondják, ennek így kellett lennie. Egy idő után visszakérdeztem, ki szerint? Az engedd el, ne görcsölj rá, ne akard ennyire típusú mondatok pedig nem segítenek egy lombikozónak. Ha nem akarom ennyire, nem lombikozom, higgyék el, nem épp egy leányálom. Ki szeretné csak úgy, a változatosság kedvéért, mert éppen ráér, kékre-zöldre szúrkálni a hasát, kitárulkozni 8-10 ember előtt, gyógyszereket szedni, fájdalmat átélni, újra és újra csalódni? Azzal pedig, hogy nem baj, legalább lesz időtök utazgatni, végképp nem tudtam mit kezdeni.
A lombikozás lemondással jár, de azt gondolom, ez nem lenne nagy ár. Csakhogy évekig úgy élni, hogy e köré építünk mindent, nagyon nehéz. Nem megyünk nyaralni, mert a nyári szünetet semmiképpen nem hagyhatom ki, muszáj akkor lombikozni, a tanévben nem szerencsés. Még így is többször előfordult. Ne kezdjünk bele a lakásfelújításba, mert nem tudok most a csempe színével foglalkozni, most ne menjünk el a barátainkhoz, nehogy pont most kapjak el valamit a gyerekektől. Utólag nézve ez nagy butaság volt, de adott helyzetben képtelen voltam bármi másra koncentrálni. Mintha módosult tudatállapotban lettem volna. Ez azt is eredményezte, hogy eltávolodtam a barátaimtól.
Elvesztett kapcsolatok, elvesztett méltóság
2008-ban, az első beültetéssel elindultam a lombikozás útján, tele bizalommal, reménnyel és boldogsággal, hogy végre nemsokára magamhoz ölelhetem a kisbabámat. Rengeteg ember, a család, a barátok és a kollégák mind velem együtt örültek, izgultak, támogattak és kísértek ezen a nehéz úton. Egy idő múlva azt vettem észre, hogy néhányan belefáradtak a támogatásba és lelkesedésbe, de azért akadtak még, akik velem tartottak. Az, hogy szép lassan elfogytak mellőlem, nem volt csoda, nőttek a tüskéim, szúrós és megközelíthetetlen lettem. A haragom olyan méreteket öltött, ami nem csak engem emésztett fel, de megmérgezte a környezetemmel való kapcsolatomat is. Nem vágytam társaságra, kerültem a gyerekes barátainkat, mert olyan mérhetetlen fájdalmat okozott látni, ahogy a kicsik játszanak, az édesanyák pedig büszkén mesélik, mennyi mindent tudnak már a gyerekek, milyen ügyesek, okosak. Nem volt más téma. Értettem, de sírva mondtam a férjemnek, nem megyek addig, amíg nincs gyerekünk. Kirekesztettnek, selejtnek és rettentő magányosnak éreztem magam. Dühösen vágtam a férjem fejéhez, hogy magamra hagyott, egyedül járok a kezelésekre, ultrahangokra, de többször előfordult, hogy a beültetésre is. Azzal védekezett, hogy értsem meg, ennyit nem tud a munkahelyéről hiányozni. Nem akartam megérteni, haragudtam, pedig neki volt igaza, de akkor, abban a lelkiállapotban nem láttam reálisan a helyzetet. Arra eszméltem, hogy egyedül vagyok, fáradtan vonszolom magam a célom felé, ami egyre csak távolodik. Útközben elveszett a méltóságom, a hitem, a lelkesedésem, a kedvességem, csak én vagyok, lecsupaszítva testileg és lelkileg. Túl nagy volt a teher, amit azzal raktak rám az orvosok, hogy meddőként kezeltek. Anya vagyok! -ordítottam zokogva a tükörbe. A lombikozás alatt nem csak az embriókat veszítettem el, hanem önmagamat és a méltóságomat is. Nekem nem volt könnyű egy idegen ember előtt bármilyen értelemben is kitárulkozni. Azonban a lombikkezelések során ez elkerülhetetlen. Akinek szerencséje van, 1-2 orvossal kerül csak kapcsolatba, nem 9-10-zel, akiknek újra és újra meg kell nyílni. Akinek szerencséje van, az nem találkozik olyan orvosokkal, akik jópofának szánt megjegyzésekkel rúgnak bele az amúgy is padlón fekvő páciensbe. Akinek szerencséje van, nem választ elsőre olyan szülészorvost, aki miután megtudta, hogy egy fagyasztott lombikbabáról van szó, rángatni kezdi a száját. Akinek szerencséje van, azt nem olyan nővér teszi CTG-re egy kórházban, aki le “szaros kölyközi” a babáját, csak azért, mert nem tudja a tappanccsal megtalálni a szívhangot, és hogy én se maradjak ki a jóból, rám szólt, hogy ne egyek már annyit, mert nem fogom tudni megszülni a gyereket. (9 kg-ot híztam összesen, 55 kg-mal mentem szülni, a kislányom 2740 grammal született, de tény, hogy a hasam óriási volt hozzám képest.) Biztos vagyok benne, hogy vannak olyan munkahelyek, ahol nincs szükség empátiára és emberi bánásmódra, a megfelelő hangnemről már nem is beszélve. Már nem haragszom senkire. Nem azért, mert végül megszületett a kislányom, és egy csapásra megszépült minden emlékem, hanem azért, mert sikerült menet közben önmagammal is megbékélnem.
Hallottam valahol egy mondatot, haragudni olyan, mint mérget inni, és várni a másik halálára. Nagyon találó.
Örökbefogadás
Az örökbefogadás gondolata 2012-ben merült fel először, a 11. sikertelen lombik után. Én akkor azt mondtam a férjemnek, hogy nem tudom, fogok-e még lombikozni, mert már nem bírok el több veszteséget. Ezt nagyon komolyan gondoltam, annak ellenére, hogy tudtam, van még 6 lefagyasztott embrió. Igyekeztem nem tudomást venni róluk, mintha nem is lennének. Olyan mély fájdalmat éreztem, amilyet még soha azelőtt. Ez nyáron történt. Szeptemberre összeszedtem magam, és teljes odafigyeléssel fogadtam az új kis elsősöket. Csodás kárpótlást kaptam az élettől, amit nem is reméltem. Pár hét alatt olyan szoros kapocs alakult ki köztem és az osztály között, amilyen még soha egyetlen osztállyal sem azelőtt. A gyerekek elhalmoztak a szeretetükkel. Öröm volt minden velük töltött perc. Én ekkor már biztosan éreztem, hogy szeretnék örökbe fogadni egy kisbabát. A férjem nem állt készen erre, egyébként is megingathatatlanul hitt abban, hogy egyszer sikerülni fog, lesz vérszerinti gyermekünk. Ez egy idő után mérhetetlenül bosszantott, dühösen kérdeztem, hogy honnan tudja? Szálljon már le végre a fellegekből, vegye észre, hogy hiába minden próbálkozás. Komolyan dühített az optimizmusa, mintha itt se lett volna az elmúlt években, mintha nem vette volna észre, hogy sorozatban kudarcot vallottunk. Tavaszig aztán nem is tértünk vissza az örökbefogadás kérdésére. Közben teltek a hónapok, próbáltam feldolgozni a velem történteket, ebben segített a pszichodráma, és tavasztól azt kiegészítve az egyéni terápia. Közeledett a nyár, néha szóbahoztam az örökbefogadást, próbáltam megértetni a férjemmel, hogy ha elvégezzük a tanfolyamot, ha végigmegyünk a procedúrán, még akkor is dönthetünk úgy, hogy nem vállalunk idegen babát, de legyen választásunk, mert én még mindig nem állok készen egy újabb lombikra, és fogalmam sincs, mit hoz a jövő. Kértem, hogy gondolkodjon, ha választani kellene, hogy gyerek nélkül éljük le az életünket, vagy örökbe fogadunk, mit választana. Az utóbbit választaná, de attól fél, hogy nem tudná teljes szívből szeretni az adoptált babát, és a gyerek megérezné. Erre nem volt érvem, csak reméltem, hogy nem így lesz, de kissé engem is elbizonytalanított. Mi lesz, ha tényleg nem tudja elfogadni a nem vérszerinti gyermeket? Valószínűleg tönkretenné a házasságunkat. Lehet, hogy a férjem felelősségteljesebben gondolkozik, mint én? Lehet, hogy a sok veszteség és a gyerek utáni vágy nem engedi, hogy tisztán lássam a dolgokat? Végül 2013 nyarán mégis elindítottuk az örökbefogadást, én pedig úgy döntöttem, vállalok egy beültetést, hiszen a Kaáli Intézetben volt még 6 fagyasztott embriónk, nem mintha reménykedtem volna a sikerben, egyáltalán nem, inkább csak szerettem volna lezárni a lombikozást, hogy innentől kezdve az örökbefogadásra tudjak koncentrálni. A nyári beültetés nem sikerült, ez pedig újra megerősített abban, hogy az én utam már nem a lombikozás, hanem az örökbefogadás. Még mindig maradt 3 embrió, úgy gondoltam, majd egy év múlva, nyáron beültetjük, de a doktor úr azt mondta, ne várjak addig, legkésőbb novemberben jöjjek vissza, mert most nagyon jók a leleteim, minden adott a sikeres beültetéshez. Nem maradtunk semmiben, azt mondtam, majd telefonálok, ha készen állok. Pár héttel később elvégeztük az örökbefogadói tanfolyamot, megfeleltünk a pszichológiai alkalmasságin és a környezettanulmányon, végül október közepén megkaptuk a határozatot, hogy alkalmasak vagyunk az örökbefogadásra. Nagyon boldog voltam, hamar el is döntöttük, hogy melyik alapítványnál jelentkezünk nyílt örökbefogadásra. A sok munka miatt nem is gondoltam a fagyasztott babákra egészen addig, amíg meg nem jött a határozat az alkalmasságunkról. Az örökbefogadói tanfolyamon is azt javasolták, hogy ha lehet, zárjuk le a lombikozást, mielőtt babát kapunk, mert így tisztább a helyzet, teljes odaadással tudunk az örökbefogadott baba felé fordulni. Ez indított arra, hogy az alkalmassági határozat kézhezvétele után azonnal jelentkeztem a doktor úrnál az utolsó beültetésre.
Mindenszentek ajándéka
A 13. és egyben az utolsó lombikra 2013. november 1-jén, Mindenszentek napján került sor, a két éve lefagyasztott utolsó 3 embriót ültették vissza. Ez egy pénteki napon történt, én pedig minden eddigitől eltérően, hétfőn dolgozni mentem, mintha mi sem történt volna. Korábban minden beültetéskor, ha az a tanévben volt, táppénzre mentem. Ez alkalommal azonban úgy döntöttem, elfoglalom magam, inkább dolgozom, mint otthon azt figyeljem, van-e valamilyen tünetem. Az a két hét várakozás a beültetés után tele van feszültséggel és bizonytalansággal. Nem akartam ismét átélni. Teljes energiával dolgoztam, a vérvétel előtti napon is bent voltam az iskolában reggel fél 8-tól este 6-ig, de aznap délután már tudtam, hogy nem sikerült, iszonyatosan görcsölt a hasam. Hazafelé mondtam is a férjemnek, hogy teljesen felesleges másnap elmenni a vérvételre, anélkül is tudom az eredményt. Másnap reggel, november 13-án mégis elmentünk, én akkor már a sírás határán voltam, a vérvétel alatt el is sírtam magam, hogy ezúttal sem sikerült. Meglepődtem magamon, nem gondoltam, hogy meg fog viselni a kudarc. Vérvétel után elmentünk vásárolni, tudtam, hogy a doktor úr fel fog hívni, ha megvan az eredmény. Így is lett, másfél órával később szólt a telefonom, a doktor úr kérdezte, hogy jókor hív-e. Nem akartam azt mondani, hogy ezzel a hírrel nem tud jókor hívni, úgyhogy azt válaszoltam, igen. – Gratulálok, ön terhes, mondta. Sokkot kaptam, annyi lélekjelenlétem még volt, hogy a férjem kezébe nyomtam a bevásárlókosarat, majd kivágtattam a drogériából. Kint aztán feltettem életem legbutább kérdését: – Mennyire? Valószínűleg a doktor úr kitalálta, hogy az érdekelt, mennyi a hormonszint, mert nevetve azt mondta, hogy nagyon. Napokig, sőt hetekig nem tértem magamhoz. Az volt a furcsa, hogy nem a boldogság volt az az érzés, ami a leginkább jellemezte ezeket a heteket. Inkább volt ez félelemmel teli aggódás, nehogy elveszítsem a babát, mert tudtam, azt már nem viselném el. Közben éreztem, hogy nem lehet baj, magamban ugyan nem bíztam, de a babában maximálisan. Már a lombikok kezdetén azt mondtam, csak akkor legyen pozitív a teszt, ha megmarad a baba. Megmaradt. Gyönyörűen fejlődött, és 2 nappal a kiírt terminus előtt megszületett, teljesen egészségesen, 2740 grammal, 55 centiméterrel, 10/10-es Apgarral.
Hála és boldogság
Minden fájdalom és nehézség ellenére hálás vagyok. Mindenekelőtt a kislányomnak, aki ennyire meg akart születni, és aki a legnagyobb boldogság az életünkben. Neki még az is sikerült, hogy születésével a legszebb nappá változtasson egy szomorú dátumot, ugyanis Kata apai nagyapja halálának 15. évfordulóján jött a világra.
Hálás vagyok a Reményik Sándor-féle Kegyelemért, amit hosszú-hosszú idő után végül megtapasztalhattam.
Hálás vagyok azért, hogy sikerült talpra állnom.
Hálás vagyok azoknak, akik igazán szívükön viselték a sorsomat, Kovács Tímea doktornőnek, Krizsa Ferenc doktor úrnak, Breyer Helga doktornőnek és Soltész Krisztinának.
Hálás vagyok a munkahelyemért, ahol olyan vezetők és kollégák dolgoznak, akik velem együtt sírtak és nevettek, támogattak és minden segítséget megadtak, hogy végül azt mondhassák, ez a baba kicsit a miénk is.
Hálás vagyok azért, hogy édesapám anyagi támogatásával nem kellett lemondanunk a folytatásról, miután felhasználtuk az 5 támogatott lehetőséget, és kimerítettük a saját tartalékainkat.
Hálás vagyok azoknak a sorstársaknak, akik megosztották másokkal a történetüket, hogy mi többiek, akik még csak vágyunk a sikerre, erőt és hitet nyerjünk a folytatáshoz, és azért is, hogy voltak és vannak, akik fontosnak tartották és tartják, hogy ezek film, könyv vagy újságcikk formájában megjelenjenek.
Hálás vagyok azért, hogy rátaláltam a pszichodrámára, hogy Mészáros Kriszta, Rácz Mari és a csoporttársak hittel és szeretettel segítettek a gyógyulásban és a továbblépésben.
Hálás vagyok, hogy megtaláltam a világ legjobb orvosát, Pálmai Bálintot, aki a várandósságomat olyan figyelemmel, empátiával, kedvességgel, türelemmel, emberséggel kísérte, amilyennel még nem találkoztam. A rendelő angyala, Tar Marcsi pedig derűjével, precizitásával, végtelen türelmével és kedvességével tette még csodálatosabbá azokat a hónapokat.
A történet rövidített változata a HelloBaby! 2016. április-májusi számában jelent meg. Szerzője szeretné névtelenségét megőrizni.
