Amikor nagyon szeretnénk kisbabát, elképzelni sem tudjuk, meddig megyünk el; azt pláne nem, mi lesz azután. Hogy fizikailag mennyire megterhelő ez az időszak, az nem kérdés; ám hogy lelkileg micsoda hullámvasút, arról alig-alig esik szó. És vajon van-e tovább, ha a többedik lombik sem sikerült?
Szerző: Szále Kata
A válaszok keresésében Kovács Mónika védőnő, mentálhigiénés szakember és Ambrus Mariann pszichodramatista, mentálhigiénés szakember segített.
Nóra így idézi fel a saját történetét: „Hosszú sodródás vette kezdetét, amikor nem jött össze természetes úton a babavállalás. Megpróbáltuk az inszeminációt, majd jött a lombik, egyik a másik után, ami önmagában is végtelennek tűnő és nagyon nehéz út, évek múltak el így az életünkből. Reménykedsz, nem sikerül – bumm, le a padlóra… Összekaparod magad és újra belevágtok, reménykedsz… Aztán ugyanez még számtalanszor megismétlődik.”
Donorral is lehet?!
“Mi, amikor negyven-valahány évesen elérkeztünk az utolsó lombikig, ami megint nem sikerült, és bementünk az orvoshoz – én persze teljesen összetörve –, azt hittük, ennyi volt. És akkor az orvos azt mondta, hogy van még egy lehetőség: a donor. Ekkor a szürke, csupa felhő égen hirtelen egy pici kék folt keletkezett, egy kis fény: a reménysugár. Én csak ezt a reményt láttam magam előtt. Persze átfutott rajtam, hogy mi járhat a férjem fejében, mit fog érezni, hogyan éljük majd ezt át/túl? Mit okoz a kapcsolatunkban? De amikor mindennél jobban vágysz egy kisbabára, akkor a pozitívumok erősítenek, és csak azokat látod magad előtt. Az anyaság iránti vágy, mint egy motor, iszonyatosan hajt előre… Persze, nem tudtuk, mire vállalkozunk.”
Nóráék a Magyarországon számukra létező egyetlen úton indultak el: egy 35 év alatti, már gyermekes rokont, egy unokatestvért kértek fel petesejtdonornak. Ez a lehetőség sok kérdést vetett fel a családi viszonyokat tekintve, és el is bizonytalanította őket az érzelmileg eléggé bonyolultnak tűnő helyzet: ki kinek a kije lesz? Ám a várva várt eredményt ez a megoldás sem hozta meg, az idő telt, az unokatestvér pedig betöltötte a 35. évét. Anonim donor petesejtjét kérni külföldön van lehetőség; Magyarországról sokan mennek Csehországba, Szlovákiába, Spanyolországba.
Nóra és férje Csehországot választották, ahol végül – második nekifutásra – csodák csodájára sikerrel jártak. Így annyi viszontagság után végre magukhoz ölelhették a kisbabájukat.
Még nincs vége, sőt!
A baba világra jöttével a gyermekre vágyó párok sokszor úgy érzik, hogy végre-valahára teljesítették „a maratoni futás” távját és célt értek. Ám érzelmileg, lelkileg még koránt sincs vége az útnak, különösen nem egy donoros lombikprogrammal fogant kisbaba esetében.
Számos kérdés és gondolat kerülhet felszínre: „Hány éves is leszek, amikor ő 10? És amikor 18? Itt leszek-e még, amíg felnő? Jogom van-e anyának lenni? Mennyire az enyém a babám?”
Ezért van szükség a felkészítésre
A donorlombikos családoknak, édesanyáknak mindennél nagyobb szükségük van lelki támogatásra, ám a történtek kibeszélésére, megemésztésére, feldolgozására kevés lehetőségük van. Kovács Mónika védőnő, mentálhigiénés szakember és Ambrus Mariann mentálhigiénés szakember, pszichodramatista elhatározták, hogy segítő csoportot indítanak az érzéseikkel magukra maradt donorlombikos anyák segítésére.
Kovács Mónika úgy látja, hogy amennyire egy örökbefogadás kapcsán fontos a felkészülés – ez esetben tanfolyamon vesznek részt a leendő szülők –, legalább annyira lényeges lenne a donoros lombikprogrammal babát vállalóknak is felkészülniük a speciális helyzetre, a nehézségekre; pszichésen is. „A donorosság valamennyire olyan, mint egy örökbefogadás, itt a babádat petesejt korában fogadod örökbe” – mondja.
Az egészségügyi intézmények azonban csak a biológiai részre fókuszálnak, a lelki úton senki sem áll az anyák, a családok mellett. Kivel és hol beszélhetik meg a sok nehézséget és kételyt? Kivel tudják megosztani mindazt, ami velük történt és történik?
Ezért jött létre tavasszal egy önismereti csoport donoroslombik-témában. A jelentkezők nagyon elszántak és elkötelezettek voltak.
Tabu, titok és szégyen
Rengeteg a feldolgozatlan élmény, az ilyen-olyan feltörő érzelem, kétség, félelem. Az anyaságában való megerősítés minden édesanyának nagyon fontos, ami ez esetben ilyen szempontból is sokkal ingatagabb lábakon áll.
A lombikdonoros nők egyfelől elképesztően nagyra értékelik azt, hogy anyává váltak, másfelől sok a tabu és a titok, ami nagy lelki terhet jelent nekik. Sokszor titkolni valónak érzik ugyanis a donorság tényét. Van, aki a férjén kívül senkinek sem beszél az átélt élményeiről, van, aki könnyebben nyílik meg és a szűkebb baráti körében is talál olyat, akivel megoszthatja, amin átment – már amennyire ez egyáltalán lehetséges. A csoportban olyan anya is volt, aki a szűk családon belül sem találta meg annak a módját, hogy elmesélje, hogyan fogant a gyermeke. Még a saját testvérének sem mondta el, hogy az akkor 1 éves babája lombikpetesejtből született.
A csoportmunkában részt vevő anyák közül sokan azt érezték, hogy „csalást” követtek el. Szégyent éltek át amiatt, hogy nekik csak ilyen módon sikerült gyermeket szülniük. Küzdöttek azzal az érzéssel, hogy nekik talán nincs is/nem is volt joguk anyává válni.
Ambrus Mariann szerint, miután bizalmi légkört és megtartó közeget, kereteket tudtak teremteni, az anyáknál nagyon szépen elindult a belső munka; mindannyian tudtak önmagukon, a maguk történetén dolgozni.
Mi történhet a csoportmunka során?
A csoportban foglalkoztak a gyermek vállalásához, születéséhez vezető úttal – anyaság, apaság, család, hozott minták, transzgeneráció –, azzal, mi mindenen mentek keresztül az anyává válásig és milyen ajándékokat hozott számukra ez a nehéz út. Átgondolták, mit jelent számukra a donor személye, és azt is, hogy mi van/mi lehet a donortól kapott „csomagban”. Felmérték a késői anyaság nehézségeit és előnyeit, támogatást kaptak pozitív anyaképük erősítéséhez.
A szakemberek és a sorstársak közreműködésével óriási kövek gördültek le a résztvevők szívéről azáltal is, hogy felismerték: nincsenek egyedül.
A csoporttagok között gyorsan elmélyülő kapcsolatok alakultak ki. Együtt eljutottak odáig, hogy joguk van az anyasághoz, és hogy a donorlombik lehetőségét segítségként lássák, fogadják el, ne valamiféle titkolni, szégyellni való szemfényvesztésként.
Tudatosodott bennük a késői anyaság szépsége, értéke. „Az elszigetelődés feloldása, és az, hogy sorstársak ülnek egymás mellett, elképesztően felszabadító, feloldó erejűnek bizonyult. Fantasztikus volt megtapasztalni egy ilyen erejű női megtartó erőt” – meséli Kovács Mónika. – „A feldolgozás segítségével valódi feloldozást tudtak adni önmaguknak az anyák – ami egyfajta katarzist eredményezett. ”
A résztvevők egyike is hasonlóan vélekedett:
CSALÁDTERVEZÉS-BABATERVEZÉS könyvünkben minden fontos kérdésre választ adunk a családalapítás előtt állóknak és családbővítést tervezőknek, sok-sok hasznos információval kiegészítve.