Ez a történet azoknak az anyukáknak szól, akik szerint a császármetszés nem is szülés, de még inkább azoknak, akik szintén császárral szültek, és tudják, ugyanolyan csodálatos élmény lehet így is.
Szabó Enikő írása
Július 2-án töltöttem be a 37. hetet kétpetéjű ikreimmel. Aznap este kellett CTG-re mennünk egy végtelenül kedves szülésznő ismerősünkhöz, a kórházba. CTG közben beszélgettünk, nevettünk, szó esett a terhességi cukorbetegségemről is, és, hogy ez mennyiben befolyásolja a szülést, meg úgy általában elkezdtünk arról beszélni, hogy mi lesz, ha jönnek. Ildi (a szülésznő) nézegeti a CTG papírját, majd szól, hogy “Figyi csak, nem keményedsz? A gép méhtevékenységet mutat”. Legyintettem egyet, mondván, nem érzek semmit, igen, most, hogy így mondja, valóban keményedek, de semmi extra. Látszott, hogy gyanús neki a dolog, de olyan magabiztosan állítottam, hogy még nem jönnek a babák, hogy a végén ő is elhitte, így haza is engedtek minket. Otthon aztán egyre sűrűbben keményedett a hasam, szóltam is a férjemnek, hogy készüljön, lehet, hogy mégis Ildinek lesz igaza.
Elaludtunk, majd pár óra múlva erős fájásokra ébredtem. Elkezdtünk számolni, három percenként jöttek, egyértelmű volt, hogy ennek már a fele sem tréfa, irány a kórház.
Hajnali kettőre értünk be. Az utak üresek voltak, a kórház üres volt, még a szülészeten is nagy volt a csend, talán egyetlen vajúdó anyuka volt rajtam kívül. Minden békés és nagyon családias volt. Izgultunk, hogy mi lesz, de annyira kedves volt mindenki az osztályon, hogy éreztük, ők is szurkolnak nekünk. 3 óra 14 és 15 percre születtek meg a mi kis csodáink, császármetszéssel. A kisfiam farfekvéses volt, a kislányom pedig keresztben feküdt, összegabalyodtak volna szülés közben, nem maradt más választás. De egy percig sem bánom. Örökre hálás leszek annak az asszisztensnek, aki műtét közben a fejem mögött állt, simogatott, mesélte, hogy mi történik, nyugtatott, biztatott, és mindent megtett azért, hogy a lehető legbékésebb legyek. Hálás leszek az orvosomnak, mert szépen, egészségesen jöttek világra a babáink. Hálás leszek a szülésznő ismerősünknek, mert műtét közben a férjemmel volt. Hálás leszek minden ott dolgozónak, mert megengedték, hogy a szüleim és az öcsém is bejöjjenek. Imádtam minden percét annak az éjszakának. Soha annyi szeretetet és meghittséget nem éreztem még. Együtt sírtak velünk az ott dolgozók, mikor végre mi is kezünkbe vehettük a kicsiket, mert annyira boldog, intim pillanat volt. Az a három óra, amit együtt tölthettünk, valóban aranyóra volt.
Egy kis időre minden eddigi nehézség és fájdalom megszűnt, amit valaha átéltünk. Csak a végtelen szeretet volt jelen.
Mindig szívesen gondolok majd vissza arra az éjszakára, és örökre a szívembe zártam mindenkit, aki jelen volt, és segítettek, hogy életünk legcsodálatosabb reggelére virradjunk.
A kicsik azóta majdnem 7 hónaposak. Szépek, egészségesek, szeretnek játszani és nevetni, mi meg a világ legboldogabb és legszerencsésebb szülei vagyunk, hogy két ilyen ajándékot kaptunk. Az irántuk érzett és tőlük kapott szeretet pedig napról napra erősebb.
