Amikor még iskolás voltam, az osztályfőnök egy osztályfőnöki órán arra kért minket, írjuk le, hogyan látjuk magunkat felnőttként. Sokan arról írtak, hogy milyen klassz karriert fognak befutni, milyen szuper helyen laknak, milyen menő autójuk van…
Szerző: Pákhné Fekete Alexandra
Én ennyit írtam: „Van négy csodálatos gyerekem és egy jóképű férjem.” A lapokat borítékba zártuk, eltettük. Ki tudja, hol vannak azóta azok a lapok…
Sokáig nem jutott eszembe ez a kis történet. Most viszont, egyik nap, egyszer csak bevillant. Mert sok évig úgy tűnt, hogy nem tud valóra válni az álmom.
Álmom? Miért is lenne ez az álmom?
Hiszen én nem is akartam gyerekeket… Mindig is idegesítettek a sok csipogásukkal… Ki tudja, miért pont ezt írtam arra a papírra? És miért nem felejtettem el utána?
23 éves voltam, amikor egy nőgyógyászati műtétet követően az orvos leült az ágyam szélére, megfogta a kezemet, a szemembe nézett, és azt mondta: magának soha nem lehet gyermeke. Meglepően könnyen fogadtam, igazából fütyültem rá, örültem, hogy kigyógyítottak az állandó fájdalomból. Jól elleszek én gyerek nélkül… Hiszen mindenem megvan a világon. Dolgoztam, buliztam, éltem vidáman. Egy évvel később aztán találkoztam a férjemmel. A barátságból hamar házasság lett – bár elmondtam neki, mire számíthat mellettem család terén. A nászutunkon beleszerettünk egy vidéki szőlőhegyen levő omladozó présházba, és oda álmodtuk meg közös életünket; ha gyerek nélkül, akkor úgy. Majd esténként sétálunk, az erdőben gombát szedünk, lemegyünk a faluba és beszélgetünk a kapuban álló nyugdíjasokkal – így terveztük.
A babák azonban nem olvasnak szakirodalmat. 8 közös év múlva egyszer csak azt vettem észre, hogy olyan más minden.
– Másállapot – mondta mosolyogva az orvosom. Már 10 hetes voltam.
Amikor először tartottam a karomban a kislányomat, arra gondoltam, hogy ennél csodálatosabb dolog nincs. Hamarosan még két kistestvér követte őt, két kisfiú, így a présházat és a környékét hamarosan 3 gyerek zsivaja vette körül.
Boldogan éltünk, mindenünk megvolt, a gyermekeink a szemünk fényei. Nem is értettem, hogy lehet gyermek nélkül élni, hogy hogyan élhettem ilyen sokáig nélkülük, és hogyan is gondolhattam, hogy majd mi csak így ketten maradunk a férjemmel. A mindennapok csendes örömben teltek, olyanfélében, amiben nincs semmi szenzáció, nincsenek nagy hírek és változások, csak békés reggelek, csiklandós kacagások, gyermekveszekedés és néha gondterhelt és fáradt délutánok.
Én azonban a legkisebb gyermekem születése óta mindennap, minden percben hallottam egy kisbaba sírását. Hol hangosabban, hol halkabban. Hol egészen halkan, hogy csak akkor hallottam, ha nagyon odafigyeltem.
– Mesélj még! – kéri este, fürdés után, amikor kis, csupasz testét ölelgetem, és amikor csak mi ketten vagyunk,
mert az egyik tesó még a kádban van, a másik meg a szobájában rajzol.
– Mit meséljek?
– Amikor születtem! Amikor hazahoztál!
– Amikor születtél…. Nagyon pici voltál. Olyan pici, hogy elfértél apa egyik tenyerében. Hosszú, fekete hajad volt, és olyan kis gyenge voltál, hogy még enni is alig tudtál. Egy néni szült meg, egy néni, aki maga nem tudott felnevelni, de szeretett téged. Annyira szeretett, hogy azt akarta, boldog és szép életed legyen. Ránk bízott téged. Az én hasamban nem tudtál kifejlődni, ezért egy néni hasában fejlődtél, de az én szívemben éltél már akkor is. Amikor megszülettél, ide hoztunk haza magunkhoz, és nagyon szeretünk.
– Apa is?
– Igen, apa is.
– Andris is?
– Igen, Andris is.
– Hanga is? És Zsolti is?
– Igen, Hanga is. És Zsolti is.
– És… Te is?
– Igen, én is nagyon szeretlek.
– Mesélj még!
– Miről meséljek?
– Amikor születtem. Amikor kicsi voltam…. A néniről!
– Amikor születtél… Nagyon pici voltál. Olyan pici, hogy elfértél apa egyik tenyerében…
Így vagyunk most mi hatan a kis présházban. Esténként sétálunk, az erdőben gombát szedünk, és néha elbeszélgetünk a kerítésnél álló falubeliekkel. És néha eszembe jut az a régi fogalmazás… Négy gyerek, egy klassz férj. És a babasírást sem hallom már.
