Szentjobbi Kriszta öt gyermekes édesanya mesél a kezdetekről. Mindegyik gyermeke császármetszéssel jött a világra – ami semmilyen szempontból sem hétköznapi. Kriszta nem él rózsaszín buborékban, és igazán megéli a mindennapok örömeit is. Van, mit tanulnunk tőle.
Szerző: Podonyi Hedvig
Három gyermek után, a negyediket hordtad a szíved alatt… Úgy tudom, az ő születési története nem teljesen felhőtlen.
A kezelőorvosom, akinél az előző három gyermekem is született, mellettem állt – más orvosok viszont rettentően megaláztak. Amikor meghallották, hogy hányadik gyerkőc, hányadik császár, akkor úgy reagáltak, hogy kockáztatom az életemet, nem gondolok a gyerekeimre, akik megvannak, és akiket fel kellene nevelnem. Nem arról beszéltek, hogy hogyan oldjuk meg a helyzetet, hanem a halálozási kockázatokat sorolták. Persze én is tudtam, hogy van kockázat. A kezelőorvosom tájékoztatott, és javasolta, hogy szülés előtt négy héttel már feküdjek be a kórházba, amit meg is tettem. De határtalan bizalom volt bennem, és addig meg sem fordult a fejemben, hogy bármi baj lehet. Innen eljutottam odáig, hogy masszív halálfélelmem volt. Ez is közrejátszhatott abban, hogy a szülés magától megindult és gyakorlatilag sokkos állapotban vittek a műtőbe.
Az ötödik gyermekünk, Zsadány váratlanul „kéredzkedett” a családunkba. Az ő születésénél, ami egy másik kórházban történt, tündér volt mindenki. Senki egy rossz szót nem szólt, mindenki mosolygott, simogatott.
Milyenek voltak a felépüléseid? Hogyan ápoltad a sebedet?
A sebet talán körömvirágkrémmel vagy valami hasonlóval kentem, de lekopogom: soha nem éreztem nehézségnek a császár utáni felépülést.
Inkább az esett nehezemre, hogy visszafogjam magam, hogy pihenősebben, óvatosabban töltsem a napokat. Talán mert annyira húzott a boldogság, a jó érzés ezekben az időszakokban. Nem maradt bennem kudarcélmény, nem éreztem szomorúságot, nem sóhajtoztam azért, hogy lehetett volna ez másként, hogy miért már megint császár, és hol vannak a vágyaim.
Hogy láttad el egyidejűleg a babát és a nagyobb gyermekeidet?
A férjem, Isti mindig 2-3 hét szabadságot vett ki a gyerekeink születésekor – nagy dolog, hogy ezt megtehette. Anyukámék is rendszeresen segítettek, például főztek, elvitték a nagyobb gyerekeket sétálni, játszani, volt, hogy ott is aludtak náluk.
Inkább arra törekedtünk, hogy minél hamarabb megtaláljuk a mi kis családunknak a legmegfelelőbb napirendet.
Visszatekintve az elmúlt évekre: mit csinálnál másképp?
Nyilván nem voltam tévedhetetlen és bizonyos dolgokat tudatosabban is csinálhattam volna, de annyira szeretem, ami és ahogyan történt, hogy semmin sem változtatnék. Törekszem a harmóniára, de nem esem kétségbe, ha nem valósul meg. Ezáltal szeretem megélni a mindennapi nehézségeket ugyanúgy, mint a szárnyaló magasságokat.
Írásunk első részét itt olvashatod:
