Egy új élet születésével új hős is születik…
Mazula-Monoki Zsuzsanna írása
Egy gyermek születésével egy nőnek vagy férfinak addig nem sejtett, elrejtett képességei bukkannak a felszínre, akár a filmekben a hősöknek. Minket nem pók csíp meg, nem a megnövesztett hajunkban hordjuk az erőt, hanem a gyermekünk mosolya, édes cuppogása és idegeket próbáló sírása tesz mindenhatóvá…
Azért is írok rólunk és nem magamról, mert nem szeretem a mellkasomat verni vagy kikiabálni, hogy mit értem el, hogy milyen anya vagyok, mert minden ember más, mások az adottságai, mások a kihívásai, a külső támogatói, a háttere. Lehet szuperanya az, aki négy gyermeket nevel, és mellette másokon is segít, de az is, akinek egy gyermeke van, és mindenféle segítség és társ nélkül jóra törekedve neveli csöppségét.
Én minden olyan anyát hősnek látok beleértve magamat is, aki át tud lépni korlátain, és le tudja győzni önmagát, hogy jobbá váljon. Ráadásul azt, hogy milyen anya vagy, szerintem csak az évek fogják igazolni. Felnőttként kellene látni ahhoz ugyanis gyermekeinket, hogy milyenné váltak, hogy boldogok, kiegyensúlyozottak, egészségesek, az életbe vetett hitükben megingathatatlanok lettek-e.
Öt éve adtam a fejem az anyaságra, és bizton állíthatom, hogy igazi hőssé váltam. Minden nap megküzdök ugyanis a bennem rejlő sárkánnyal, de a nap végén általában győztesként alszom el. A szuperképességeimet a gyerekeimtől kaptam, nagy harcok árán, de megtanultam legyőzni az egomat, ami a gyerekek előtt jócskán eluralkodott rajtam. Mert valljuk be őszintén, amikor az ember gyereket akar, akkor az egója és az önzése dolgozik, hogy majd milyen jó lesz neki. És akkor megszületik a gyermeke, és rájön, hogy csak az a fontos, hogy milyen jó legyen a gyermekének.Ezt a képességet ilyen gyorsasággal senki más nem taníthatja meg az embernek, legyen az nő vagy férfi.
Megtanultam magas szinteken autózni, pedig rettentő béna voltam benne. Birkózásban és csikizésben nincs jobb nálam. A várepítesben még van hova fejlődnöm, ebben apa a szuper, de bogárgyűjtésben rövid idő alatt verhetetlen vagyok.
Szuperanyává válásom főbb állomásai a betegségek és a hosszúra nyúlt, végigizgult és sírt, aggódó éjszakák sokaságában rejtőznek. Milyen felszabadító az a felismerés, hogy „jé, ezt végig tudtam-tudtuk csinálni, és élünk, és egy hét múlva már eszünkbe sem jut, és kacagva szaladunk, micsoda erősek vagyunk együtt” !
Persze, a hősök is emberek…a szupereknek is vannak segédeik, társaik. A férjemmel olyan erős szövetségesek lettünk, mióta megvannak a gyerekeink, mint azelőtt soha.
Ott vannak a barátok, a többi anyuka, akik szomjazzák a „te sem vagy tökéletes, de ne aggódj, inkább nevessünk az egészen” szupermondatomat, amit gyakran hangoztatok, és hihetetlen energiákat szabadítok fel vele, mert véletlenül sem szeretnék tökéletes lenni, és szeretem a beismert, kimondott hibákat, mert ezzel máris lehetőséggé válnak. És ezzel olyan kapukat nyitok meg, amit bárddal sem lehetne beverni. Szeretek így sorstársakon segíteni, ha ezt nevezhetjük annak.
Az én történetem egyszerű… Külső szemlélőnek unalmas, két gyerekes anyuka, feleség, átlagos háziasszony vagyok.
Belül pedig óriási nyert és elbukott háborúk, új érzések, feladások, viharok és szélcsendek, megélt pillanatok, boldog elégedettség, aggódás, összebújós, szuszogós hősök születése, kavargás…”
