Az én történetem nem a hagyományos értelemben vett sikertörténet, de számunkra mindenképpen az. Kisfiam születése óta keresem azt a médiumot, ahol esetleg elmesélhetem, hogy reményt és erőt adjak azoknak a kismamáknak, akik hasonló helyzetbe kerülnek/ kerültek.
Benkő Éva írása
Az első trimeszter
Tizennyolc hónappal ezelőtt fejeztem be kislányom szoptatását, utána rögtön teherbe is estem. Nem terveztük, de nagyon vártuk családunk új tagját. Ahogy az lenni szokott, szokásos terhesség volt, nem szépítem, nem épp életem legfelemelőbb szakasza volt az első trimeszter, viszont a 12. hét környékén ezek a rosszullétek ritkultak. Megtörtént a genetikai ultrahang is, ahol minden rendben találtak.
Nagyon magas kockázat
Amin az állt, hogy 1:11-hez az esély a Down-szindrómára! Ami azt jelenti, hogy ilyen eredmény mellett 11 szülésből egy baba mindenképpen ezzel a kromoszóma rendellenességgel fog születni, ami nagyon magas kockázat. Ez így volt a leleten vörös, félkövér betűkkel kiemelve. Mindig, ha behunytam a szemem, csak ezt láttam magam előtt. ezért inkább be se hunytam…
A lelettel megérkezett az a gyomorszorító érzés is, ami az elkövetkező hetekben állandó társammá vált. Sok minden megfordul ilyenkor az ember lányának fejében. Teljes kétségbeesés és tanácstalanság vesz rajta erőt. Mit csináljon, hova forduljon, imádkozzon, az vajon segít?! Elvetesse? Megtartsa? Ha elveteti, milyen anya, aki csak úgy eldobja a gyerekét, mint egy hibás árut. Ha megtartja, akkor milyen anya, hogy ilyen örökséget hagy idősebb gyermekére?!
Vajon mi vár ránk?!
Még mielőtt bárki felkapná az első keze ügyébe eső követ, és dobálózós kedve támadna, azzal a felkiáltással, hogy MILYENANYAAZILYEN, szeretném leszögezni, hogy ismerek down-szindrómás családot. Ismerek egy kislányt, aki angyalian szép a szőke hajával, csillogó kék szemével, és a rendellenesség enyhe formáját hozza, de sajnos ismerek olyat is, ahol viszont a mára már felnőtté cseperedett gyermek ön- és közveszélyes, intézetben él. Ez volt az, amit nagyon nem szerettem volna. Bezárni, mint egy veszélyes állatot. Amíg élek, biztosan nem adtam volna intézetbe, de mi van akkor, amikor már mi, a szülei nem leszünk? Hagyjuk a gondozását kislányukra, megfosztva attól az élettől, amit élhetne? Hogy szárnyaljon, szabadon, keresse, és megtalálja önmagát? Férjhez menjen, gyereket vállaljon? Mert valljuk be, egy erősen fogyatékos gondozása, egész embert kíván. Vagy bízza az államra, hogy gondoskodjon róla, örök lelkifurdalást okozva ezzel magának, hogy nem tud megfelelni a szüleinek, testvére igényeinek. Ezt sem szerettem volna.
További szűrésre volt szükség – magzatvíz vizsgálat
Nem áltatott az orvosom sem, rögtön elküldött a genetikai tanácsadóba, ahol előjegyeztek amniocentézisre.
Tudom, van más módja is, de elég szemellenzős vagyok ebben a kérdésben, úgy éreztem, és érzem ma is, hogy az a beavatkozással járó 0,5-1 %-nyi vetélési kockázat megéri, hogy kiderüljön, semmilyen kromoszóma rendellenessége nincs a babának.
Életem leghosszabb öt hete volt, amíg az eredményre vártunk.
Mikor az ellenőrző 4 D-s ultrahangra mentünk, először voltam ilyenen, láttam a pici arcát, kezét, lábát, és, hogy fiú. Bár erről később kisebb vita alakult ki a párommal, mert ő váltig állította, hogy bizony kislány lesz. Egy hét múlva végre megkaptam az eredményt, 46 kromoszóma, XY. Többször is rákérdeztem a telefonban, egyeztettem az adataimat, nehogy félreértés legyen, esetleg összecserélték a leleteket, biztos ami biztos.
Egészséges kisfiunk született!
Szóval 2017. májusban császárral és egészségesen megszületett Bercel fiunk, remélhetőleg nem hagyott nyomot rajta az sok idegeskedés, amit átéltem vele.
Ezúton szeretném üzenni mindenkinek, aki hasonló cipőben jár, hogy egy emelkedett kockázatra utaló eredmény nem a világ vége. Mindenképpen fontosnak tartom ezeket a korai szűrővizsgálatokat, de nem szabad készpénznek venni őket, csak jelzés értékűek, pontosításra szorulnak egy diagnosztikus vizsgálat segítségével.
Ajánljuk még a témában:
