Veszteség és veszteségfeldolgozás

Olvasási idő: 4 perc

Egy kisbabát elveszíteni senkinek sem könnyű, de talán nem is gondolnánk, milyen sok embert érinthet mindaz, amit ez a tragédia kiválthat. Mentálhigiénés praxisomban egyre több olyan esettel találkozom, amelyeknél a probléma gyökerét a családon belüli babavesztésnél találjuk meg.

Szerző: Szalay Ágnes integratív mentálhigiénés szakember

A babaveszteség azt jelenti, hogy szülőként a gyermekünket, vagy testvérként, ikertestvérként a testvérünket veszítettük el. A veszteség oka abortusz, vetélés, csecsemőhalál vagy kisgyermek halála is lehet.
Kamaszkorban is, későbbi életkorban is megeshet, hogy egy együttlét után, erőszak következtében vagy egészségügyi okok miatt terhességmegszakításra kerül sor, vagy a méhen belül elhal a magzat. Az ezzel járó félelem, a fájdalom, a kiszolgáltatottság, a szégyen, a megkönnyebbülés testileg-lelkileg elraktározódik bennünk.

Meggyászolni, elköszönni, elengedni

Teljesen mindegy, hány éves korunkban, milyen módon veszítettünk el egy babát, ez az élmény egész életünkre hatással lehet – váratlanul, életkortól teljesen függetlenül, bármely, ártatlannak tűnő helyzetben utat törhetnek maguknak a fel nem dolgozott, régi emlékek hatásai.

Túlzás nélkül állíthatjuk: ezek szinte minden életterületen megjelenhetnek. A leggyakoribbak a párkapcsolati, a szülői szereppel kapcsolatos nehézségek, a munkával kapcsolatos rendezetlenségek, de egészségügyi problémák is jelentkezhetnek.

Amikor beszélgetni kezdek klienseimmel a babavesztésükről, akkor a legfontosabb kérdés, hogy sikerült-e azt meggyászolniuk.

A tapasztalatom azt mutatja, hogy gyász nélkül nincs valódi, lélekben is szabad továbblépés, ezért mindenkinél gyászfeldolgozással indítunk, vagy ha nagyon friss a veszteség, akkor azt javaslom az érintetteknek, hogy csatlakozzanak egy gyászfeldolgozó csoporthoz.

Az egyéni vagy csoportos foglalkozások során helyet keresünk a családi rendszerben azoknak a babáknak, akik sajnos, már nem lehetnek közöttünk – tehát elismerjük őket családtagnak –, majd elköszönünk tőlük és elengedjük őket. Rég elfeledett szégyen, fájdalom, lemondás, elválási emlékek kerülnek felszínre, sokszor akár látványos (de elmúló) testi tüneteket is okozva.

A veszteségélmények hatalma

Milyen nehézségek adódhatnak abortusz, vetélés vagy gyermekhalál után a családi kapcsolatokban?

„Úgy érzem, nem tudom igazán közel engedni magamhoz a(z élő) gyermekem.”
„Nem tudok valóban kapcsolódni a gyermekemmel, bár mindent megteszek.”
„Közelebb áll hozzám az egyik gyerekem, mint a másik, szinte kivételezek vele.”
„Félek, hogy soha nem leszek képes valóban figyelni a gyermekemre.”
„Túl sok energiát emészt fel, hogy figyeljek egyik vagy másik gyermekemre.”

– Ezek a mondatok sokszor elhangzanak a klienseim részéről. Nagyon jellegzetes tünet még, hogy valamelyik szülő túlfélti, túlóvja a gyermekét, túl szorosan kapcsolódik hozzá. Túlkontrollálja, túlzott elvárásokat támaszt a gyermekével szemben, vagy nem mer kötődni, ridegen kapcsolódik hozzá. Sokszor előfordul, hogy a pár egyáltalán nem akar következő babát vállalni, vagy annak ellenére, hogy teljesen egészségesek, egyszerűen nem fogan meg a babájuk. Ezek a veszteségre adott fájdalomreakciók, amelyeket tudatos munkával át lehet írni. A lélek igyekszik megkímélni magát attól, hogy újabb veszteséget, fájdalmat, meghiúsult eseményt kelljen átélnie, illetve energiáinak egy részét leköti a korábban elvesztett egy vagy akár több baba emléke.

Soha nem késő változtatni!

Mindezt nem biztos, hogy észreveszik és azonosítják az érintettek, inkább a következő vágyakat fogalmazzák meg:

„Szeretnék jobb apa/anya lenni!”
„Szeretnék jó/jobb kapcsolatot a gyermekemmel!” „Zavar, hogy állandóan aggódom.”
„Felmérésre vittük a gyereket figyelemzavarral, viselkedésproblémával. Szeretném kijavítani, ha én rontottam el valamit vele kapcsolatban! Szeretném, hogy kiegyensúlyozott legyen!”
„Nem akarok több vetélést, veszteséget! Egyszerűen nem bírom el. Szeretném kihordani a babát!”
„Szeretnék végre babát szülni, elvégre egészségesek vagyunk a párommal!”

Ahhoz, hogy a fentiekhez hasonló mondatokból minél kevesebb hangozzék el, mindenkinek javaslom, aki valamely formában – gyermekként, szülőként, nagyszülőként – érintett a témában, hogy kérje szakember segítségét.

Én is ilyen esetekre dolgoztam ki csoportos és egyéni tematikámat. Soha nem késő szembenéznünk a veszteségeinkkel! Minél kevesebb feldolgozatlan teher nyomja a vállunkat, annál szabadabban tudjuk élni az életünket. Nemcsak magunkért vagyunk felelősek, hanem a gyermekeinkért is, hiszen ők sokszor mintaként követik a mi életünket, a traumáinkban is osztozhatnak. Mindenkinek jár a boldogság!