A várandósság alatti stresszt olyan problémákkal hozták már összefüggésbe különféle kutatások, mint a fenyegető vetélés, koraszülés, alacsony születési súly, szoptatási, kötődési nehézségek, sőt tanulási, viselkedéses zavarok.
Károlyi Nati interjúja Roszik Linda klinikai szakpszichológussal, a “Mamakör” csoportok egyik alapítójával
Milyen házi praktikák vethetők be a stresszoldás érdekében?
R.L.: Bármi, amit élvez a kismama. Akár egy kis testmozgás, örömteli alkotótevékenység, főzés, kertészkedés, akár az, hogy a baba alvásidejében megnéz három részt a kedvenc sorozatából. Ne legyen senkinek lelkifurdalása a magára szánt idő miatt!
Egy jó masszázs, egy kiadós séta a napvégén, találkozás a barátokkal, éppolyan hasznos és jótékony hatással van a magzatra, mint a biozöldségek fogyasztása. Akinek nehezére esik ellazulni, sokféle módszer közül választhat: kismama jóga, anya-magzat kapcsolat-analizis, sokaknak beválik az autogén tréning, ez idővel otthon önállóan is végezhető. Másoknak inkább a vezetett relaxáció, imagináció segít, ilyesmiket a youtube-on is lehet találni szép számmal.
Van, akinek egy intenzívebb gyaloglás esik jól. Már heti 2,5 óra séta is sokat segíthet a várandósság és a kisbabás hónapok idején a szorongásos és depresszív zavarok megelőzésében. A rendszeres testmozgás mellett nagy szerepe van a támogató párkapcsolatnak, és az olyan elfogadáson alapuló szülői közösségeknek, mint amilyen a Mamakör is.
Mikor lehet szüksége valakinek egyéni terápiára?
R.L.: Az anyacsoportok látogatása, hasonló helyzetű nők meghallgatása ennek eldöntésében is segíthetnek. Azt gondolom, ha valakiben ez az igény megfogalmazódik, azt jelenti, hogy mindenképpen jól esne neki a meghallgatás, így egy próbát mindenképpen megér, legfeljebb kiderül, hogy még sincs rá szüksége. A bizonytalanoknak jó kezdő lépés lehet az EMMA vonal felhívása.
A nehézségeink elismerése ugyanis nem egyeztethető össze azzal az elváráscsomaggal, amit a média és a társadalom sugallnak, hogy egy anyának állandóan boldognak kell lennie. Sokan emiatt még saját maguk előtt is tagadják nehéz, vagy ellentmondásos érzéseiket.
Amilyen gyakran lehet azt az intelmet olvasni a gyereknevelési könyvekben, hogy vállaljuk csak fel nyíltan az érzéseinket, nehézségeinket a gyerekek előtt, ugyanolyan sokat hallani a “szülősítés”, vagy az érzelmi túlterhelés veszélyeiről, aminek következtében a gyerek kezdi el feladatának érezni a nehéz élethelyzettel küzdő szülőjének megvigasztalását, megnyugtatását. Vajon mi segíthet belőni az arany középutat a tabusítás és a túlzott bevonás között?
R.L.: Azt gondolom, hogy mindenképpen szerencsésebb, ha beszélünk a problémákról, mint ha nem.
És persze, van, amikor néha túlterheljük a gyerekeinket, de azt gondolom, ha egyébként nem ez az alapműködése az adott családnak, akkor lehetséges utólag korrigálni ezeket a hatásokat. Minden gyerek szerez egy “csomagot” felnövekedése során, minden negatív élménytől nem tudjuk megkímélni.
Azonban ha ezeket a babákat végül szerető szülők viszik haza, akik esetleg tudatosan és együttérzéssel reagálnak is a baba nehéz életkezdetével kapcsolatos érzéseire, ha elmesélhetővé érleljük magunkban a történteket, hogy “igen, kicsit nehezen indult az eleje, de aztán túljutottunk a kihívásokon”, akkor már nagyon sokat tettünk azért, hogy a nehézségeken együtt, összefogva segítsük át gyermekünket, és saját magunkat is. Egyetértek Nils Bergman-nal, a Kenguru módszer atyjával, aki azt vallja, hogy egy kapcsolat nem attól lesz jó, hogy sosem szakad meg, hanem, hogy újra vissza lehet egymáshoz találni.
Írásunk első részét itt olvashatod:
