Magunknak szültünk?

Olvasási idő: 5 perc

Amikor anyává válunk, megpróbálunk a tőlünk telhető legjobban megbirkózni a feladattal, mégis sokszor, amikor segítségért fordulnánk valakihez, megkaphatjuk: „Magadnak szülted!” De hogy is van ez? Tényleg magunknak szüljük a gyermekeinket?

Szerző: Pákhné Fekete Alexandra

Szoptassam igény szerint, és velünk alhat a baba? Milyen ruhát adjak rá a sétáláshoz? Beadassam-e neki ezt vagy azt a választható oltást? Mikor kezdjem a hozzátáplálást, és mégis mit csináljak, ha mindent elutasít? Hogyan kezeljem a hisztit? Menjen-e bölcsődébe a gyerekem, melyik ovit válasszam neki?

Az első években megannyi kérdés bukkan fel a gondozás és nevelés során, amelyekre nem csak hogy nem számítottunk a várandósság hónapjai alatt, de valljuk be, a leggyakrabban nem is igazán vagyunk felkészülve rájuk. Ma már nem úgy nőnek fel a lányok, hogy megfigyelhetik, hogyan látják el a babákat a családban, ami iránymutatás lehetne számukra. A pici megszületésekor még azt sem mindig tudjuk pontosan megfogalmazni, valójában milyen segítségre is lenne szükségünk.

Csak azt tudjuk, hogy a gyermek nevelése hatalmas felelősség, és nemegyszer úgy érezzük, felkészülés nélkül szakadt a nyakunkba.

Akkor kinek is szülünk?

Nem, természetesen nem magunknak szülünk. Nem csak magunknak. Szülünk a családnak, a közösségnek, a nemzetnek… De akkor miért nem segítenek a felnevelésben?

Régebben – úgy az elmúlt néhány százezer évben – az volt a természetes, hogy a gyermeket a szűkebb-tágabb közösség neveli.

A régmúlt időkben gyakran vigyáztak a nők egymás gyerekeire, sokszor az idősebb nők a fiatalokéra, amíg azok a mindennapi tennivalókat intézték: dolgoztak a mezőn, a kertben, főztek, vizet hoztak. Mindeközben akár a gyerekek is ott lehettek, erejükhöz mérten kivehették a részüket a tennivalókból. Ha megunták, akkor mentek „bandázni” a többi gyerekkel. És ez így természetes! Még az elmúlt évszázadokban is az volt a jellemző, hogy a nagycsaládok együtt vagy egymás közelében éltek, a nők egymást segítették, a gyerekek együtt játszottak, a mindenki figyelt a többiek gyermekeire is.

Mit tapasztalunk ma?

Napjainkban, a mi kultúránkban az a megszokott, hogy az anya látja el a gyermek(ek)et, miközben lehetőségéhez mérten dolgozik és vezeti a háztartást. Sokan megtapasztalhattuk már azt a helyzetet, hogy csöng a telefon, éppen kifut a leves, miközben az unatkozva nyűglődő picit próbáljuk kétségbeesetten szórakoztatni, és úgy érezzük, mi vagyunk a világ legrosszabb anyái. Persze ez nem így van! Irreális elvárás az, hogy ragyogjon a lakás, napi kétszer többfogásos főtt ételt rittyentsünk a szépen megterített asztalra, miközben délelőtt és délután 2-2 órát levegőzünk a kicsivel, intézzük a csekkeket, a bevásárlást, a nagyobb gyermek szülői értekezletét.

Bár szerencsére egyre gyakoribb, hogy a férjek is aktív részesei a család életének, a munkából hazatérő, fáradt apát sem lehet a végtelenségig terhelni. Ráadásul a szülőknek szükségük lenne arra, hogy mindketten külön-külön is pihenhessenek, és közösen eltölthető idejük is legyen. Itt jönnek a képbe a nagyszülők. Illetve, sokszor csak jönnének, mert sokszor vagy dolgoznak, vagy nagyon messze laknak, esetleg maguk is segítségre szorulnak, vagy egyszerűen csak élik a saját életüket.

Mi lehet a megoldás?

Egyértelmű: segítséget kell kérnünk. Ez nem szégyen! Régen sokszor mondogatták, hogy egy gyermek felneveléséhez egy egész falu kell. Nézzük csak, milyen munkát is végzünk a gyermekünk ellátásáért.

Egyszerre vagyunk anyák és szakácsnők, gyermekorvosok és nővérek, animátorok és takarítónők, pincérek és mosogatólányok, kertészek és dietetikusok, sokoldalú ügyintézők, varrónők, tanárok és fejlesztőpedagógusok… Felsorolni is sok, nem hogy teljesíteni.

Sokan emellett még dolgozunk is. Világos, hogy nem tudunk minden poszton teljes körűen megfelelni, főleg úgy, hogy közben elsősorban édesanyák vagyunk, feleségek, és persze az lenne ideális, ha maradna időnk önmagunkra is. Egyszóval, ne féljünk segítséget kérni – mindenben, amiben csak lehet!

Kihez fordulhatunk?

Vegyük számba, kire számíthatunk a családtagok közül. Talán a nagyszülők csak ritkán érnek rá, de van egy szuper nagynéni. Nézzünk körül a baráti körünkben, a szomszédságban és a környéken: lehet, hogy van olyan nyugdíjas, de aktív néni, aki szívesen lenne pótnagymama, vagy találunk egy egyetemista lányt, aki szuper bébiszitter?
Nagyon sok lehetőség rejlik az anyatársakkal való kapcsolatban: sokszor már az is segít, ha valaki meghallgat, ha kibeszélhetjük magunkat, miközben a gyerekek együtt homokoznak vagy gyurmáznak. A barátkozásból kölcsönös segítségnyújtás is kialakulhat: a bölcsis vagy ovis gyerekeket felváltva is haza tudjuk hozni, illetve pár órára, később 1-1 hétvégi napra, majd később a nyári szünet beosztott napjaira elvállalhatjuk a barátunk gyermekét, cserébe mi is kaphatunk majd néhány szabad órát vagy napot.

Fizetett segítség? Igen!

Vegyünk igénybe annyi fizetett segítséget, amennyire csak módunk van. A kipihent, vidám anyuka főnyeremény a gyermek számára! Nem kell nagy dolgokra gondolni, sokszor elég, ha egy megbízható takarítónő kéthetente kitakarítja a lakást, miközben mi nagyot játszóterezünk. Ha tehetjük, rendeljünk főtt ételt, vagy beszéljük meg a nagymamákkal, hogy ha a gyermekre nem tudnak is vigyázni, időnként lepjenek meg minket pár napra elég étellel! Az is lehet, hogy a pár hónapos kicsire nem, de az 1-2 éves unokára már szívesen vigyáznak. Kérdezzünk rá újra és újra, ha maguktól nem ajánlják fel! Ha ilyen módon nem tudjuk megoldani a gyermekvigyázást, akkor keressünk olyan bébiszittert, akiben megbízunk.

A szabadidőnkben pedig keressünk olyan kikapcsolódási formát, amivel szívesen foglalkozunk, ami feltölt minket. Ne sajnáljuk rá a pénzt: megéri az, hogy a gyerekek egy kipihentebb, csillogó szemű, vidám, kiegyensúlyozottabb anyát kapnak vissza.