Réka szórja a kavicsot, Bence a többieken átgázolva csörtet fel a csúszdára, Panka pedig mindenáron játszani akar egy kislánnyal, aki inkább egyedül homokozna. A szülők pedig: ki, ki vérmérséklete szerint…
Szerző: Sződy Judit pszichológus
Ahogy a „nagybetűs életben”, a játszótéri, játszóházi konfliktusok közepette is megmutatkozik, hogy melyik szülő mit hozott magával, mi az értékrendje, hogy szemléli a világot. A gyerekek közötti összezörrenések elkerülhetetlenek, mivel a kicsik nincsenek tudatában annak, hogy mit várhatnak el a másiktól. A felnőtteknek viszont tudni illenék.
Hagyd, még kicsi!
A gyerekek többsége kisóvodás korig nagyon ritkán képes önmérsékletre, vagy arra, hogy elfogadja, ha valamit csak később tehet meg, később kaphat meg. Azt is nehezen fogadják el, hogy bizonyos játékkal nem játszhatnak, mert az más gyereké, de azt is, hogy egy másik gyerek szívesen játszana az ő játékukkal. Ilyentájt alakul az éntudatuk, az időérzékük, az empátiájuk, a késleltetési képességük és még egy sor készség, ami feltétele annak, hogy együtt tudjanak működni a többiekkel. Talcott Parsons amerikai szociológus fogalmazta meg ezt legjobban: az újszülöttek világra jötte rendszeresen ismétlődő barbár invázió. A kis barbárokból a körülöttük élők faragnak szocializált embert, hosszú évek alatt. A játszótéri konfliktusok azt jelzik, hogy ez a dolog nem megy egyik napról a másikra.
De vajon elég, ha csak megértjük, hogy a gyerekek a fejlődés adott szintjén nem képesek súrlódás nélkül meglenni a homokozóban? Szó sincs róla! Hiszen hogyan is tanulná meg másképp a békés egymás mellett homokozást, mint úgy, hogy megtanítjuk rá!
Az én gyerekem az én felelősségem
Ha az én gyerekem a kópé, az én dolgom, hogy véget vessek azoknak a tevékenységeknek, amelyekkel árt a többieknek. Ha szórja a kavicsot, és ezzel másoknak bajt okoz, akkor meg kell oldanom, hogy ezt ne tegye. Ehhez persze nem elég, ha a padról néha odaszólok, hogy „Réka, mondtam már, hogy ne szórd a kavicsot!” esetleg: „Még egyszer nem szólok, odamegyek, kipofozlak!”. Ez ugyanis többnyire nem hatékony, ráadásul a gyerek nem is biztos, hogy érti, hogy mit akarunk tőle, és az sem biztos, hogy érzi a dolog súlyát. Ha anya (apa) tényleg szeretne valamit elérni, akkor menjen oda. Nem, ne „pofozza ki”, hanem guggoljon le hozzá, és mondja el, hogy ezt nem szabad. Esetleg vegye ki a maradék kavicsot a gyerek kezéből, és kezdjen el valami mást játszani a gyerekkel. Vagy vigye olyan helyre kavicsot szórni, ahol másokat nem zavar. Ugyanez vonatkozik a lökdösődésre, a játékokon való huzakodásra, a verekedésre, és minden másra.
Az ő gyereke az ő felelőssége
Ha veszélyben érezzük a gyerekünket, és beindul az „anyatigris-program”, megálljt kell parancsolni, és újra elmantrázni: az én gyerekem az én felelősségem. Vagyis arra korlátozni a közbelépést, hogy a saját gyerekünket mentsük – ha kell. Ha Bence a lányomon átgázolva szeretne följutni a csúszdára, az én dolgom, hogy a lányomat kihúzzam a veszélyes helyzetből. Nem Bence neveléséről kell gondolkodnom, arra ott van a saját szülője. Legföljebb annyit tehetek, hogy a lányomat védve közéjük állok, és megkérem Bencét, hogy várjon egy kicsit. Ha valóban a probléma megoldása a célunk, akkor nem állunk le veszekedni más gyerekével, nem lépünk fel vele agresszívan, főleg nem bántjuk. És az anyukájával sem kezdünk el kiabálni, legföljebb kulturáltan jelezzük neki, hogy most majdnem baj lett – vagy baj lett.
Miért „ne szójjá be”?
A te gyerekedet nagyon jól ismered, és a saját határaiddal is tisztában vagy. A másik gyerekét nem ismered, nem tudod, mi a viselkedés háttere, és azt sem tudod, hogy az anyukája vagy apukája mit él át éppen, milyen helyzetben van. Soha ne ítélkezz senki fölött, amíg nem jártál egy mérföldet a cipőjében! Ismerős ez a mondás? Addig nagyon is szeretjük idézni, amíg mi „cipőnkről”van szó. Hiszen azt nagyon jól tudjuk, hogy a mi gyerekünk azért viselkedik így vagy úgy, mert egész éjjel nem aludt, vagy mert egy hete jár bölcsibe, és azóta otthon is kibírhatatlan, vagy mert hiperaktív, vagy autisztikus. Magunkról tudjuk, hogy azért nincs erőnk jobban figyelni rá, mert az anyánkról most derült ki, hogy műteni kell, a férjünk elvesztette a munkáját, a főnökünk nem akar visszavenni, pénzügyi csőd fenyegeti a családot.
A legjobb, ha azt feltételezzük a szülőtársról is, hogy megvan az oka arra, ahogy ő viszonyul a gyerekéhez, és ez az ő dolga. Ezen nem segít, ha a gyerekét vagy őt elkezdjük „nevelni”.
Viszont egy nyugodt pillanatban megkérdezhetjük, hogy ő hogy látja a dolgot. És, ha kiderül, hogy bajban van, vajon segíthetünk-e.
Megjelent a HelloBaby! magazin 2016. június-júliusi számában. Legyél Te is előfizetőnk!
