Az apaság sokszor egyszerre a legszebb és a legnagyobb kihívás az életben – tele örömmel, kérdésekkel, kétségekkel és tanulással. De vajon mitől lesz valaki igazán jó apa? Hogyan formál bennünket a szeretet, a hozott mintáink és az önismeret útja? Ezekről a mély és őszinte témákról beszélgettünk Sánta Dávid mentálhigiénés segítő szakemberrel, aki saját tapasztalatain keresztül enged betekintést az apaság valódi, sokszor kimondatlan oldalába.
Interjú Sánta Dávid mentálhigiénés segítő szakemberrel, szerző: Szále Kata
HB: Mit tartasz a legfontosabb tulajdonságoknak, amitől egy apa jó apa lehet?
A legfontosabb talán a szeretet! Tudom, sablonosan hangozhat, viszont az a szeretet, amit a gyermekeimtől kapok és nekik adhatok nap mint nap, nem hasonlítható semmihez. Számomra ez ad erőt a nehéz időszakokban, egyszerűen szárnyakat kapok tőle. A másik dolog, amit említenék, az talán az az apai belső hang, ami ösztönösen mondja, mikor mi lenne helyes szülőként. Sokszor hallom azt is a fejemben, ha elhibázok valamit, de elismeréssel is megillet, ha jól csinálok valamit.
HB: Vajon a gyermekeid mit válaszolnának ugyanerre? …
Ők biztosan a lazaságomat és az önfeledt élet szeretetemet mondanák. Eszükbe jutnának a bulik az autóban, ahol önfeledten énekelünk és minden olyan közös móka, ahol én is elengedem magam és egy picit újra gyerek lehetek velük. Nekik köszönhetően kerültem közel saját magamhoz is, ők tanították meg nekem, hogy az a belső gyermek, aki bennem él, lehet szabad, sőt a személyiségem egy kulcsszereplője!
HB: Mi segíthet azoknak, akik nem szeretnék a saját szülői mintát tovább vinni? Annak, aki más apa szeretne lenni, mint az övé volt?
Valahol mind másképp szeretnénk ezt csinálni, nem feltétlenül azért, mert rossz dolgokat kaptunk, hanem azért is, mert változik a világ és benne az édesapák szerepe is. Ezekhez a változásokhoz alkalmazkodunk, és természetünknél fogva törekszünk a változásra, tanulásra ezen a területen is.
Csak ajánlani tudom mindenkinek, hiszen ezen az úton a nehéz néha könnyebbé válik, a könnyű pedig nehézzé, viszont felszabadító érzés, amikor a kontroll már a kezünkben van. Ezáltal nyerjük el talán az elfogadást, megértést, tisztánlátást, amitől csak jobb emberek és szülők lehetünk.
HB: Milyen mélypontokra, nehézségekre érdemes/lehet tudatosan felkészülni egy babát váró párnak?
Ez egy igen nehéz kérdés, pontosan azért, amiről az előző kérdésben is beszéltünk. Minden pár külön-külön érkezik egy csomaggal egy kapcsolatba, sokat dolgoznak azon, hogy ez a kapcsolat tiszta, mély értékekkel teli és elfogadó legyen. Aztán elérkezik az idő, és megérkezik szerelmük gyümölcse. Ilyenkor szokták mézesmázassá varázsolni a történetet, amiben természetesen van igazság, de a saját és klienseim megéléseiből is tudom, hogy egy új időszakba lépnek, családdá válnak. Ez a rendszer pedig már nem csak kettőjükről, hanem minimum hármójukról szól. Ahhoz, hogy egy rendszer rugalmas és jól működő legyen, új határokra, szabályokra, érzelmi megélésekre lesz szükség. Talán a kulcsfontosságú dolog, amit kiemelnék, az a figyelem, tisztelet, szeretet és kommunikáció. No meg az, hogy találják meg önmagukat és újra egymást is ebben az új helyzetben. Ez sokszor csak tudatosan működik.
HB: Egyáltalán fel tudjuk magunkat vértezni a nehezebb időkre?
Mindenképpen igen a válaszom! Főleg azok az apró boldogságból bonbonok tudnak segíteni, amiket elfelejtünk a rohanó hétköznapokban, vagy amelyek egy idő elteltével megszokottá, természetessé válnak. Pedig egy ölelés a párunktól, egy figyelmes pillanat, egy mosoly a gyermekünktől nem lehet evidens, viszont mindig lendíthet a nehézségeken. Engem minden krízisben az életemben tovább lendít már csak az a gondolat is, hogy vannak olyan szeretteim, akik feltétel nélkül szeretnek engem. Elfogadnak minden hibámmal együtt. Az én titkos fegyverem a csillogás a gyermekeim szemében, ahogyan rám néznek, ez minden nehézségen átsegít.
HB: Apaként mit éltél meg igazán nagy kihívásnak az elmúlt években?
A gyerekekkel minden változik folyamatosan, ahogyan nőnek egyre több és változó kihívásokat tartogatnak a szülőségemben. A legnehezebb dolog volt talán feldolgozni, hogy ezt akár mennyire is szeretném tökéletesen csinálni, nem lehet. Ahogyan azt Donald Winnicott brit gyermekgyógyász és pszichoanalitikus mondta, valóban csak elég jó szülök lehetünk. Nagycsaládos édesapaként három gyermek személyiség változásaiban barangolva igyekszem megtalálni a megfelelő utat mindenkihez, emellett adni nekik egy olyan önazonos és értéket mutató mintát magamból, ami által tanulhatnak. Mi ez ha nem baromi fárasztó meló a hétköznapok terhei mellett. Persze, hogy hibázom, és persze, hogy vannak dolgok, amiket megbánok. Talán az önostorozás, az amibe sokszor belefutok egy-egy apai hiba elkövetését követően. Egy dolog fontos számomra, hogy ha így is történik, minden esetben tudjam vállalni a felelősséget és kérjek elnézést a gyerekektől.
HB: És férjként?
Egy újabb nehéz kérdés! Az, hogy a gyerekek mellett a társad a másik felnőtt ebben a rendszerben, hihetetlenül felszabadító, de olykor nagyon veszélyes dologgá is tud válni. Még a legnagyobb szeretetben és szakmaiság mellett is belefutok abba, hogy az egész napos megpróbáltatások, kihívások olykor a páromon csattanjanak. Tudat alatt azt gondolja az ember, egy felnőtt partnernek ebben támogatónak kell lennie, holott ez nincs így.
A másik kihívás, hogy a gyerekek mellett megőrizzük a figyelmet, az intimitást a párkapcsolatban, hogy ne feledjük el, hogy nem csak szülőpáros, hanem egy szerelmes pár is vagyunk. Ahhoz, hogy a rendszer működni tudjon, talán ez az egyik legfontosabb mozgatórugó.
HB: Van olyasmit, amit egészen másképp képzeltél, mint amilyen valójában?
Hú, hát figyelj! Ha valóban őszinte szeretnék lenni veled, akkor azt kell mondjam, szinte mindent! Másfél éves volt a nagylányom, amikor megszülettek az ikreim. Azontúl, hogy hatalmas öröm volt számunkra, egy olyan taposómalommá vált az életünk, ami hihetetlenül fárasztó volt mind fizikálisan, mind pedig lelkileg. Sosem csinálnám másképp, hiszen ez nagyban formált olyan emberré, amilyen ma vagyok. Az apaságom talán a legerősebb skillem, akkor vagyok igazán önmagam, amikor az apaköntöst hordhatom. Nem véletlenül írok róla közel 10 éve, nem véletlenül vállalom a sebezhetőségeim és minden mély érzésem az olvasók előtt a cikkeimben. Mert fontosnak tartom, hogy tudják, ez nem csak a szép dolgokról szól. Lesz, amikor nehéz, és olyan is, amikor azt érzed, ezt nem tudod megugrani. Ez valahogyan hozzátartozik, csak erről talán tabu beszélni. Azontúl, hogy mindennapos kihívás, ezáltal új szakmára leltem, hiszen nagyban köszönhetem a gyerekeimnek, feleségemnek, az életünknek és minden változásának, hogy ma már diplomás mentálhigiénés segítő szakemberként is dolgozhatok.
HB: Mi mindenben érzed, hogy az önismeret által lettél jobb apa, váltál jobb férjjé?
Nyugodtabb és stabilabb vagyok, önbizalmat kaptam általa és magabiztosságot. Az önismeret egy végtelen történet, amibe ha belekóstol valaki és igazán megízleli, nem szeretné abbahagyni. Nem véletlenül választottam a segítő szakmát. Hihetetlen látni a klienseimen a felismeréseiket, még ha fájdalommal is jár olykor, sokkal kiegyensúlyozottabbak és elfogadóbbak lesznek, talán leginkább önmagukkal. Ez az, amit szeretek benne, hogy olyan, mint egy varázslat.
HB: Milyen területen érzed úgy, hogy fontos az árral szemben menni – a gyermekek egészséges fejlődése érdekében?
Szülőként te ismerheted a gyermeked a legjobban, minden olyan esetben, ami tudod, neki nagyon nehéz, érdemes az árral szemben menni. Nem mindig könnyű, mert sokszor fognak értetlenül állni az emberek, sokszor fogják nálad jobban tudni, de ezekkel a hangokkal nem szabad foglalkozni. Addig, amíg a gyermekeden látod, valamit másképp kellene csinálni, harcolj érte, hiszen amíg gyermek, addig ez a te felelősséged. Mi mindig azon dolgozunk a feleségemmel, hogy az a megtartó háló legyen a családban, ahol bárki, bármit elmondhat a másiknak ítélkezésmentesen. Ha gyermekem a bizalmát adja nekem, ami akárhány éves is lehet, a legnagyobb ajándék, amit kaphatok, nekem kutyakötelességem ezt becsben tartani, figyelni rá és felnőttként képviselni abban a zajos világban, ahol élünk. Ebbe nem szólhatnak bele olyan berögzült társadalmi normák vagy előítéletek, amik pár nap múlva már az ajtóban sem lesznek. A gyermekem mindig emlékezni fog arra, hogy én meghallgattam, bíztam benne és segítettem neki, addig, amíg erre igénye és szüksége volt.
Talán zárógondolatként a legfontosabb tanulság, amit kicsit önmagamnak is szeretnék elhelyezni ebben az interjúban, az az, hogy soha ne felejtsük el azt, hogy a gyermek mindig gyermek marad, a szülő pedig mindig szülő, ezen nem változtatnak az évek és az életkorok. Tehát ha rám a gyermekemnek 50 évesen lesz szüksége, én akkor is apuka üzemmódba lépve fogom várni, meghallgatni, megölelni és támogatni.
Apa lettem! – Útmutató apáknak a szülővé válás folyamatáról, örömteli és praktikus oldalairól
