Amikor babát várunk – főleg, amikor az elsőt –, nagyon sok minden járhat a fejünkben. Elképzeljük, milyen lesz az életünk ezután, és bár látjuk magunk körül, a családban vagy baráti körben a nehézségeket, mindig van valamiféle „velünk nem fog megtörténni” érzésünk. Ha elfogadjuk, hogy igen, lehetnek problémák, a valóság akkor is teljesen más lesz.
Szerző: Tóth Zsuzsa családterapeuta, baranyfelho.hu
Ezerszer olvastuk, tudjuk, és fontos is tudnunk, hogy a nő testében sokféle hormon dolgozik, a várandósság alatt már emiatt is megváltozik minden, majd a szülés és az azt követő szoptatási időszak szintén mindent felforgat. Kívül-belül egyaránt.
A megváltozott test, a szoptatás nehézségei, a párkapcsolat hangsúlyainak eltolódása mellett a hangulati élet is kihívásokat tartogathat. Nyilvánvalóan van különbség a hosszabban elhúzódó gyermekágyi depresszió és a szülés
után pár héten át tartó „baby blues” között. Az utóbbi elmúlik, amint a hormonok tombolása enyhül. Fontos viszont, hogy az a negatív érzelmi állapot, ami nem múlik el pár nap vagy néhány hét alatt, szakemberért kiált!
Szabad-e éreznünk, amit érzünk?
Gyakran akkor találkozom a családokkal, amikor a gyerek már 4-5 éves, vagy még nagyobb. Mindig felteszem a kérdést az anyának: tapasztalt-e depressziót szülés után. Meglepő és nagyon szomorú, hogy sokszor, sőt túl sokszor ez a csendes válasz érkezik szemlesütve: talán el sem múlt…
Az érintett nők végzik napi teendőiket a gyerek, a család szolgálatában, talán már dolgozni is visszamentek, százfelé szakadva próbálnak megfelelni, igyekeznek visszatérni a régi életük tempójához – de ez lehetetlen. Amikor megkérdezem őket arról, ki segített, amikor a depresszió jelentkezett náluk, csak kevesen válaszolják azt, hogy szakemberhez fordultak. Van, aki azt mondja, hogy a férje mellette állt. Vagy az anyukája. De a legtöbben egyedül küzdenek ezzel.
Ráadásul titkolni próbálják – hiszen ki lesz depressziós, amikor ott van egy csodálatos, egészséges, szép baba, kisgyerek…? Mintha nem szabadna azt érezniük, amit éreznek! Mintha az érzések olyan „anyagból” lennének,
amit szabadon gyúrhatunk. Csakhogy nem ilyen anyagból vannak. A hormonok termelődnek, az érzések jönnek. Az is előfordul, hogy a nő segítséget kér, jelez a környezetének, de nem talál nyitott fülekre, megértésre.
Kérni és adni – de hogyan?
Itt jönnek azok a dolgok, amik szerintem a legfontosabbak. Egyrészt természetesen egy szakember felkeresése – ezt nem győzöm hangsúlyozni. Másrészt az, hogy ilyenkor kellene képbe kerülnie a gondoskodásnak, amit egy családban, házasságban tudni kell adni és tudni kell elfogadni. Megtanulni a kifejezésmódját, elmondani. Nagyon konkrétan. Ez néha talán csak ennyiből áll: „Segíts!” És erre kell tudni választ adni, méghozzá úgy, ahogyan arra a másiknak szüksége van. Sokszor az okoz problémát, hogy a nő csak elmondaná, mennyire nehéz most minden, amire érzelmi választ szeretne (ölelés, beszélgetés, megértés, validálás, együttérzés), ám ehelyett a férfi akcióba lép és különböző megoldási ötletekkel lép elő – puszta jó szándékból.
A nőknek meg kell tanulniuk kifejezni, hogy mit szeretnének, a férfiaknak pedig meg kell tanulniuk azt adni, amit a másik kér tőlük. Egyik sem könnyű feladat. Persze ha eljut idáig egy pár, akkor sem lesz kevesebb a nehézségekből – az élet már csak ilyen –, de ezeket nem egymás közötti konfliktusként fogják megélni, hanem szövetségbe kovácsolódva kezelik.
Szeretettel, megértéssel
Gondoskodás… Olyan egyszerű ez, amikor arról van szó, hogy a szülő gondoskodjon a gyermekéről, és olyan nehéz, amikor a felnőtteknek kell gondoskodóan fordulniuk önmaguk és a másik felé. A depresszió hátterében számos ok állhat, amelyeket fontos felderíteni és feldolgozni. Hangsúlyozandó, hogy ez nem pusztán az anya és a terapeuta dolga, hanem a család feladata is. Ebben benne van, hogy ne várjuk el azt, ami a másiknak épp nem megy. Hogy ne büntessük valamiért, amiről nem tehet. Hogy jól – szeretettel, megértéssel – legyünk ott amellett, aki bajban van.
Ilyenkor mindig elgondolkozom azon, milyen fontos lenne megtanítani az együttélést, a másik támogatását, a nehézségek közös elbírását. Mert a párkapcsolat, a házasság, a család az, ahol elférsz a másik tenyerében, ha bajban vagy. Ahol összekucorodhatsz és a másik melléd ül, megölel. Ahol nem valamilyennek kell lenni, hanem pont egy olyanra van szükség, amilyen te vagy.
Mert így lesz erő mindenkiben ahhoz, hogy segítséget kérjen és adjon a másiknak. Különben elsodor a világ és mi védtelenül fogunk állni benne – pedig biztosan volt egy pillanat, amikor megígértük: vigyázni fogunk egymásra.
