Anyának lenni nem könnyű. Senki nem mondta, hogy az. Egyre inkább úgy érzem, hogy bár ez a világ legtermészetesebb dolga, és a legtöbb nő többszörösen teljesíti, az anyaság mégis külön tudomány.
Gőz Eszter írása
Sőt, több is annál, inkább művészet. Hogy mennyire nem egyszerű, azt a következő jelenség is mutatja.
A legismertebb közösségi oldal babás-mamás csoportjaiban egyre többet olvasni arról, hogy a mai anyák kétségbeesetten próbálnak megfelelni egy idealizált képnek, a Szuperanyu ideáljának.
Ismered őt, a Szuperanyut?
Naná, hiszen mindenki ismer legalább egyet. Ugyanaz, mint a Szupermen, csak azon felül még anya is. Ő az, aki legalább két gyereket nevel; a csemeték szépek, ügyesek, okosak, udvariasak. Szuperanyu egyben példás feleség, háziasszony, barátnő, munkaerő, és mindig úgy néz ki, mintha egy női magazin divatrovatából lépett volna ki.
Míg mi…
Korunk anyukája pedig éppen csak egy-egy hibát vét a gyermeknevelésben, mondjuk, a csetlő-botló egyévest egy alkalommal nem kapja el elég ügyesen esés közben. Azonnal elkönyveli magát Vacakanyának. (Ez a megnevezés kicsit másképp került a közösségi oldalakon a köztudatba, épp csak nyomdafestéket nem tűr. Ezért kicsit finomítottam rajta.) Hopp! Ami nem tökéletes, az már selejt? Mi miatt alakulhat ki ez az önértékelési zavar? Miért van az, hogy legtöbben nem érzik magukat elég jónak, eléggé szerethetőnek? Miért látnak manapság az anyák annyi problémát például a szoptatás körül? Mi sem vagyunk rosszabbak az előző generációknál, sőt! Mindent tudni akarunk, mindent jól akarunk csinálni, amivel nincs is semmi baj; épp csak ezzel a kétségbeesett igyekezettel.
Mi bújik meg e mögött?
Van egy feltevésem. E szerint ez a tulajdonképpeni önbizalomhiány és túlzott megfelelési vágy pont a mi csecsemőkorunkban alkalmazott 3 óránkénti etetésekkel, a sírni hagyással és a poroszos nevelési elvekkel van összefüggésben. Mintha pont emiatt alakult volna ki az a szorongó generáció, amely tagjai az elmúlt években váltak szülővé. Hiszen rossz, sírós, manipuláló babaként kezdték, akiket „meg kellett nevelni”. Annak idején nem az történt, hogy végül megfeleltünk az ideális baba elvárásának, hanem csak a sok hiábavaló sírás után előbb-utóbb feladtuk, és belesimultunk a katonás rendbe.
Mintha tényleg csak ez a két véglet létezne csupán
– aki nem Szuperanyu, az mit sem ér. Mit vár vajon a Vacakanya a környezetétől, jelen esetben a közösségi oldalbeli sorstársaitól? Hogy egy kicsit megsajnálják, és ezzel együtt lelkileg babusgassák? Pótlandó azokat az öleléseket, amelyeket babaként nem kapott meg annyiszor, ahányszor csak szeretett volna? Vagy egy kis bátorítást, megerősítést remél, hogy „Jó anya vagy, csak így tovább, jól csinálod!” – hiszen kevesebb önbizalommal csak ennyire van szükség. Vagy pedig tulajdonképpen azt akarja bizonyítani, hogy „Látjátok, tényleg nem vagyok elég ügyes, elég értékes, ezért is nem vették figyelembe a valódi szükségleteimet csecsemőkoromban.”
Biztosan kicsit merésznek és direktnek tűnik ez a feltevés. Nem beskatulyázni, ítélkezni szeretnék; nyilván rengetegen vannak, akik nem így éreznek. Csupán gondolatokat próbálok ébreszteni azokban, akik magukra ismernek. Pálcát sem szeretnék törni édesanyáink felett, hiszen ők ott, akkor a legjobb tudásuk szerint neveltek minket. A propagandagépezet akkor az egész társadalommal elhitette, hogy ez így a gyerekeknek is jó. Annyira beléjük sulykolta, hogy aztán a mai Nagymamák a legjobb szándékkal próbálják „átnevelni” a kisebb-nagyobb unokákat. Ilyenkor összecsapnak a régi és az új irányelvek, amelyek csak megzavarják az aprókat. Ezért jó lenne, ha a Nagyik is értenék: a nevelési elveknél még fontosabb, hogy ne legyen ezekben a kérdésekben sem nagy feszültség vagy vita a felnőttek között, hiszen ettől a gyerekek is összezavarodnak.
Ilyenkor szokott következni az az érv, hogy a gyermekekre nem kell úgy vigyázni, mint a hímes tojásokra. De miért nem?! Az ember a társára is annyira igyekszik vigyázni, hiszen a család a legfontosabb! Kire legyünk tekintettel, ha nem rájuk? Főleg, a nehezen érkezett babák esetében, a szülők próbálják nekik a teljes odafigyelést megadni. Hogy ez elkényeztetés? Inkább csak kényeztetés. Akit szeretünk, azt kényeztetjük, és ez így van jól.
A legjobb az egészben, hogy korunk anyukái, még ezekkel a szorongásokkal együtt is, meg tudják adni a babáknak azt, amitől ők majd boldogabbak lesznek felnőttként. Legalábbis az alapokat a szeretve nevelő, kötődő vagy válaszkész neveléssel le lehet fektetni. Azt azonban muszáj szem előtt tartani, hogy a legfontosabb iránymutató a szülői minta. Tehát aki úgy érzi, hogy a saját személyiségében kell először rendet tennie, az ne habozzon lépni ez ügyben. Jelentsen ez akár pszichológust, egy jó beszélgetést a bizalmas barátnővel, vagy valamilyen egyéb személyiségterápiát. Mert ezt szintén a gyermekeinkért tesszük.
Szuperanyuk! Addig is, áruljátok el a titkotokat! Ugye Ti is hétköznapi anyukák vagytok, csak pozitívabban élitek meg a világ történéseit?
