A legtöbb család életében eljön egy pont, amikor a szülők döbbenten állnak a gyerek fölött. Miért? Miért ütötte meg a testvérét? Miért vágta falhoz a babáját? Miért tépi a kutya fülét? Mi nem erre neveltük! Mi ez az agresszív viselkedés?
Sződy Judit pszichológus írása
Eszterke harap. De durván. A bölcsiben is. Mindenhol. Erről beszélgetünk a szőnyegen ülve, körülöttünk játékok, Eszterke kúszik, mászik, tologatja a kisautót. Apa zoknis lábára téved a tekintete. Felcsillan a szeme, odamászik, és beleharap apa nagylábujjába. Anya jelentőségteljesen rám néz: „Na, látod, erről beszélek!” Mit csinál eközben apa? Elégedetten vigyorog, és ingerkedve integet a gyerek felé a lábujjával. Mindketten döbbenten nézünk apára. Megvilágosodtunk…
Agresszív viselkedéselemek, ha akarjuk, ha nem, megjelennek a gyerekek repertoárjában. Egyesek kikopnak, mások viszont rögzülnek, és rendszeresen visszatérnek, attól függően, hogy a környezet melyiket erősíti meg. Fontos kérdés, hogy a család mit tart, mit nem tart agressziónak! Van, ahol simán belefér, hogy a gyerek fájdalmat okoz a háziállatnak, és az is, hogy az erősebb elveszi a játékot a gyengébbtől. Van, ahol elvárás, hogy akár erőszakkal is megvédje vélt vagy valós igazát, illetve érvényesítse érdekeit, mondjuk úgy, hogy másokat arrébb lökve előrébb kerül a sorban. Máshol szinte minden indulatos megnyilvánulás „le van tiltva”.
Indulatmentesen?
Akiből teljes mértékben hiányzik az önvédelemre való képesség, és az az indulat, hogy „megharcoljon” az igazáért, vagy az általa fontosnak tartott kisebb-nagyobb közösség érdekeit meg tudja védeni, az saját magát és a környezetét is nehéz helyzetbe hozza. Ezekre az energiákra tehát szükség van. És azokra az érzelmekre is, amelyek kiválthatnak agresszív reakciókat. A düh, a féltékenység, a fájdalom, a félelem ugyanolyan jogos érzések, mint az öröm, a lelkesedés, az odaadás. Senki nem felel az érzéseiért, de mindenki felelős a cselekedeteiért. Ha a gyerek agresszív, nem azt a feladatunk, hogy az azt kiváltó érzéseket letiltsuk (pl.: nem lehetsz dühös), hanem viselkedés szabályozását kell megtanítanunk. És persze olyan életet biztosítani, ahol a lehető leginkább biztonságban érzi magát, nincs fölösleges korlátok közé szorítva, nem unatkozik, és az életkorának megfelelő elvárásokkal találkozik.
Amit hoztunk
„A Robi miért nem ilyen? Ugyanúgy neveltük, és nézd meg!”
A két testvérnek egészen mások az idegrendszeri jellemzői. Ez önmagában is elég lenne a különbséghez, de gondoljuk tovább! Robi maga a világbéke, születésétől fogva, eszik, alszik, mosolyog. Öccse, Beni a legkisebb zajra is felébred, zavarja a ruha cédulája, üvölt, amikor kiveszik a fürdővízből, üvölt, ha fogzik, ha szeles az idő, ha újfajta ételt kínálnak neki. Vajon elképzelhető, hogy a két gyerekhez pontosan ugyanúgy viszonyulnak a szülei? „Ugyanúgy nevelik”? Nem gondolom. Persze, mindkét gyereküket teljes szívükből szeretik, de Beninek szinte képtelenek ugyanazt a meleg, elfogadó közeget fenntartani, mint Robinak. A „többemberes baba” szülei eleve fáradtabbak, sokszor bűntudatuk van, tehetetlennek érzik magukat, és – mint mindenkinek – véges a türelmük.
Tehát be kell látnunk, hogy hozott anyagból dolgozunk. És azt is, hogy a különböző idegrendszeri sajátosságokkal rendelkező gyerekekre különbözőképpen reagálunk, ezekből az adottságokból kellene kihoznunk a legjobbat!
Tiltás és megerősítés
Már volt arról szó, hogy az agresszív viselkedéselemek megjelenése természetes. Ám, ahogy a kiskutya is megtanulja, hogy játék során csak kicsiket harapdálhat a testvéreibe, a kisgyerek is megtanulja, hogy hol vannak a határok. Ahogy a kölyökkutya a falka tagjainak visszajelzéséből tanul, úgy a gyerek is abból szűri le, mit tehet és mit nem, ahogy a környezete a viselkedésére reagál. Ez a szinte észrevétlen folyamat már az első hónapokban megkezdődik. A kisbaba képes akaratlanul is fájdalmat okozni. Ráharaphat a mellbimbóra, belekapaszkodhat anya hajába, belemarkolhat apa arcába. Ekkor a felnőtt ösztönösen jelzi, hogy fájdalmat okoztak neki, lehet, hogy fel is jajdul, de legalábbis egy pillanatra „megfagy a levegő”. Ha ez rendszeres, a baba megérti az összefüggést. Ha ezek a jelzések elmaradnak, a kisbaba nem tudja elkülöníteni azokat a viselkedéselemeket, amelyek elfogadhatóak, és azokat, amelyek nem. Eszterke harap. Ugye emlékszünk? Mindenkit és mindenhol. De vajon ez hogy kezdődött? Hét hónapos korában kúszni kezdett, és mindent a szájába vett, amit elért. Például az emberek nagylábujjába is beleharapott, ugyanúgy, ahogy a rágókába. Valljuk be, ez azért vicces. Apának annyira tetszett a dolog, hogy mindig jót nevetett, sőt, még a lábujjával integetve ingerelte is a kislányt. A viselkedés tehát megerősítést kapott. Eszterke nőtt, megjelentek a fogacskái, bölcsis lett. A harapás eddig jutalmat kapott, mostantól viszont mindenki dühös miatta (csak apa nem). Egyszerűnek tűnik a képlet, de mégis a véletlen szerencse segített a megfejtésben. Az, hogy a tanácsadó rendelőjében zajlott le az apa-lánya jelenet. De nézzük meg, még milyen sokféleképp kaphat megerősítést az agresszív viselkedés?
– „Jól van kisfiam, ne hagyd magad” – hangzik el a játszótéren, amikor Zolika visszaüt.
– „Ne üvöltözz már, inkább megveszem a Túró Rudit” – mondja a kimerült anya a boltban.
– „Már megint ölitek egymást? Hogy nincs az embernek egy nyugodt perce!” – csap szét apa a testvérek között, akik így számíthatnak csak némi figyelemre.
– „Ez a hülye nem indexel, de majd én megmutatom neki…” – üvölt az apa a kocsiban, viselkedésmintát szolgáltatva a gyerekének.
– „Megmondtam, hogy töröld meg a lábad!” – ripakodik a hazaérkező nagy testvérre az anya, szintén mintát adva a kicsinek.
Gondoltad volna, hogy akaratlanul is ilyen sok csatornán erősítheted meg a gyerek nemkívánatos viselkedéseit? A cél persze nem az, hogy minden egyes megnyilvánulásodat szorosan kontrolláld, de az fontos, hogy felismerd, ha valamelyik módszer nagyon is jellemző rád!
FOLYTATÁS KÖVETKEZIK, vagy elolvashatod a HelloBaby! magazin 2016. február-márciusi számában!
