A mi utunk hat éve kezdődött. Olyan boldog voltam, amikor elhatároztuk végre, hogy gyermeket szeretnénk. Hónapról hónapra vártam, hogy megtörténjen a csoda, de mindhiába.
Folytatás…
Vizsgálatok, inszemináció, endometriózis, lombik… aztán elérkeztünk a harmadik, majd a negyedik lombik elé.
Az ezt követő nyaralásunk alatt, ha megláttam egy gyereket, mindig elsírtam magam. Szereztünk egy mikrokeringést javító Bemer készüléket, és időközben megszerveztem egy három hetes harkányi kúrát. Ezek voltak a legjobb döntéseink.
A harkányi kezelésekre nyár közepére kaptam időpontot. Maga volt a csoda. Új barátok, sorstársak, kirándulások, pihenés, kezelés, hegyek.
A legjobb a meleg iszappakolás volt, úgy éreztem, a lelkemet is átmelegíti.
Így öt és fél év után pihenten, újult erővel készültünk a negyedik lombikra. Ezt már a férjem nem akarta, féltett.
Szinte a kezeléssel egyidőben született meg a húgom gyermeke, így a munka és a neki való segítés mellett nem volt időm gondolkozni. Szúrtam, amikor kellett. A leszívás után azért volt izgulás, de csak egy embrióért imádkoztam. Lett négy csodás, soha ilyen szépek. Kettő költözött a pocakomba. Sokat beszéltem hozzájuk. Most először maradtam a mindennapi ritmusomnál.
Az esélytelenek nyugalmával
Ismét ijedség, vérezni kezdtem. Elrohantam a közeli drogériába és az esélytelenek nyugalmával csináltam egy tesztet. Pozitív lett. Nekem? Nekem. Biztos? Igen. Nem hittem el. Ám a sikeres beágyazódást egy vérvizsgálat is megerősítette. Az ultrahangig két hét volt. Ólomlábakon járt az idő.
Remegett mindenem, amikor végre megnézhettük.
Rendben volt, megtapadt, egy dobogó szív! Csodás érzés volt!!
Azt hittem, hogy ezután már könnyebb lesz, de végigaggódtam a várandósságot. A műtétek, endometriózis miatt szinte folyamatos volt a fájdalom, lépni alig bírtam időnként. Lelkileg ez nagyon megviselt. Mikorra jobban lettem a Bowen terápiától, a méhszáj is idő előtt elkezdett rövidülni, emiatt viszont nem aggódtam.
Tudatosan készültem a szülésre, elvégeztem a szülésznőm javaslatára az autogén tréninget, ami már várandósan sokat segített.
A tréning utolsó alkalma férjemet is átformálta, eldöntötte, hogy szeretne mégis bent lenni a szülőszobán. Igyekeztem mindent megtenni, hogy a legtermészetesebben születhessek és pozitív élményünk legyen, hisz az elmúlt évekből pont ezek hiányoztak. Imádtam, hogy mozog, hogy mindig ott van, hogy reagál rám a kislányom.
Egy kellemes szombat délutánon elöntött a magzatvíz. Hát elindult! Ekkor már napok óta azt éreztem, hogy aludnom kell napközben is, mert bármikor szülhetek.
A kórházban a dúla, a szülésznő és a férjem hármasa csodás volt. Támogattak és minimális volt a beavatkozások száma, gyorsan tágultam. Annak ellenére, hogy várandósan mennyire szenvedtem a fájdalomtól, a szülésnél fájdalomra nem is emlékszem.
Estére a vihar is megérkezett és felfrissülést hozott. Olyan hálás voltam az eső illatáért és a zivatar nyugtató hangjaiért. A köldökzsinór szólt bele ebbe az idillbe, rátekeredett a kislányomra. Mivel nem tudott lejönni a szülőcsatornába, így a műtőben kötöttünk ki. Féltem, de minden jól alakult.
Apa megkapta a kislányát szőrkontaktusba. Ez örök emlék marad számukra.
A szülésznőm segítségével az őrzőben már rajtam pihenhetett és szopizhatott a kis csupasz testével. Emlékszem, csak néztem, tapogattam, szagolgattam. Végre ő a miénk, a kislányom! A mai napig elképesztő érzés. A gyerekágy hormonális hullámai megviseltek. A császármetszés miatti szomorúság eluralkodott rajtam, de ahogy gyógyultak a testi sebeim és múlt a testi fájdalom, úgy gyógyult a lelkem is.
A cikk első részét itt olvashatod:
