A történetüket egy édesanya – aki tanítónéni – mesélte el, az ő ereje és kitartása példaértékű lehet a nehézhelyzetben lévőknek. Meddőségről, a lombikozás emberpróbáló útjáról…
A történet rövidített változata a HelloBaby magazin korábbi számában jelent meg. Szerzője szeretné névtelenségét megőrizni.
Örökbefogadás
Az örökbefogadás gondolata 2012-ben merült fel először, a 11. sikertelen lombik után. Én akkor azt mondtam a férjemnek, hogy nem tudom, fogok-e még lombikozni, mert már nem bírok el több veszteséget. Ezt nagyon komolyan gondoltam, annak ellenére, hogy tudtam, van még 6 lefagyasztott embrió. Igyekeztem nem tudomást venni róluk, mintha nem is lennének.
Csodás kárpótlást kaptam az élettől, amit nem is reméltem. Pár hét alatt olyan szoros kapocs alakult ki köztem és az osztály között, amilyen még soha egyetlen osztállyal sem azelőtt. A gyerekek elhalmoztak a szeretetükkel. Öröm volt minden velük töltött perc. Én ekkor már biztosan éreztem, hogy szeretnék örökbe fogadni egy kisbabát.
Párkapcsolati nehézségek?
A férjem nem állt készen erre, egyébként is megingathatatlanul hitt abban, hogy egyszer sikerülni fog, lesz vérszerinti gyermekünk. Ez egy idő után mérhetetlenül bosszantott, dühösen kérdeztem, hogy honnan tudja? Szálljon már le végre a fellegekből, vegye észre, hogy hiába minden próbálkozás. Komolyan dühített az optimizmusa, mintha itt se lett volna az elmúlt években, mintha nem vette volna észre, hogy sorozatban kudarcot vallottunk. Tavaszig aztán nem is tértünk vissza az örökbefogadás kérdésére. Közben teltek a hónapok, próbáltam feldolgozni a velem történteket, ebben segített a pszichodráma, és tavasztól azt kiegészítve az egyéni terápia.
Közeledett a nyár, néha szóbahoztam az örökbefogadást, próbáltam megértetni a férjemmel, hogy ha elvégezzük a tanfolyamot még köteleződünk el.
Kértem, hogy gondolkodjon, ha választani kellene, hogy gyerek nélkül éljük le az életünket, vagy örökbe fogadunk, mit választana. Az utóbbit választaná, de attól fél, hogy nem tudná teljes szívből szeretni az adoptált babát, és a gyerek megérezné. Erre nem volt érvem, csak reméltem, hogy nem így lesz, de kissé engem is elbizonytalanított. Mi lesz, ha tényleg nem tudja elfogadni a nem vérszerinti gyermeket? Valószínűleg tönkretenné a házasságunkat. Lehet, hogy a férjem felelősségteljesebben gondolkozik, mint én? Lehet, hogy a sok veszteség és a gyerek utáni vágy nem engedi, hogy tisztán lássam a dolgokat? Végül 2013 nyarán mégis elindítottuk az örökbefogadást, én pedig úgy döntöttem, vállalok egy beültetést, hiszen a Kaáli Intézetben volt még 6 fagyasztott embriónk, nem mintha reménykedtem volna a sikerben, egyáltalán nem, inkább csak szerettem volna lezárni a lombikozást, hogy innentől kezdve az örökbefogadásra tudjak koncentrálni.
Még mindig maradt 3 embrió, úgy gondoltam, majd egy év múlva, nyáron beültetjük, de a doktor úr azt mondta, ne várjak addig, legkésőbb novemberben jöjjek vissza, mert most nagyon jók a leleteim, minden adott a sikeres beültetéshez. Nem maradtunk semmiben, azt mondtam, majd telefonálok, ha készen állok. Pár héttel később elvégeztük az örökbefogadói tanfolyamot, megfeleltünk a pszichológiai alkalmasságin és a környezettanulmányon, végül október közepén megkaptuk a határozatot, hogy alkalmasak vagyunk az örökbefogadásra. Nagyon boldog voltam, hamar el is döntöttük, hogy melyik alapítványnál jelentkezünk nyílt örökbefogadásra. A sok munka miatt nem is gondoltam a fagyasztott babákra egészen addig, amíg meg nem jött a határozat az alkalmasságunkról. Az örökbefogadói tanfolyamon is azt javasolták, hogy ha lehet, zárjuk le a lombikozást, mielőtt babát kapunk, mert így tisztább a helyzet, teljes odaadással tudunk az örökbefogadott baba felé fordulni. Ez indított arra, hogy az alkalmassági határozat kézhezvétele után azonnal jelentkeztem a doktor úrnál az utolsó beültetésre.
Mindenszentek ajándéka
A 13. és egyben az utolsó lombikra 2013. november 1-jén, Mindenszentek napján került sor, a két éve lefagyasztott utolsó 3 embriót ültették vissza. Ez egy pénteki napon történt, én pedig minden eddigitől eltérően, hétfőn dolgozni mentem, mintha mi sem történt volna. Korábban minden beültetéskor, ha az a tanévben volt, táppénzre mentem. Ez alkalommal azonban úgy döntöttem, elfoglalom magam, inkább dolgozom, mint otthon azt figyeljem, van-e valamilyen tünetem.
Teljes energiával dolgoztam, a vérvétel előtti napon is bent voltam az iskolában reggel fél 8-tól este 6-ig, de aznap délután már tudtam, hogy nem sikerült, iszonyatosan görcsölt a hasam. Hazafelé mondtam is a férjemnek, hogy teljesen felesleges másnap elmenni a vérvételre, anélkül is tudom az eredményt. Másnap reggel, november 13-án mégis elmentünk, én akkor már a sírás határán voltam, a vérvétel alatt el is sírtam magam, hogy ezúttal sem sikerült. Meglepődtem magamon, nem gondoltam, hogy meg fog viselni a kudarc. Vérvétel után elmentünk vásárolni, tudtam, hogy a doktor úr fel fog hívni, ha megvan az eredmény.
Váratlan fordulat
Így is lett, másfél órával később szólt a telefonom, a doktor úr kérdezte, hogy jókor hív-e. Nem akartam azt mondani, hogy ezzel a hírrel nem tud jókor hívni, úgyhogy azt válaszoltam, igen. – Gratulálok, ön terhes, mondta. Sokkot kaptam, annyi lélekjelenlétem még volt, hogy a férjem kezébe nyomtam a bevásárlókosarat, majd kivágtattam a drogériából.
Az volt a furcsa, hogy nem a boldogság volt az az érzés, ami a leginkább jellemezte ezeket a heteket. Inkább volt ez félelemmel teli aggódás, nehogy elveszítsem a babát, mert tudtam, azt már nem viselném el. Közben éreztem, hogy nem lehet baj, magamban ugyan nem bíztam, de a babában maximálisan. Már a lombikok kezdetén azt mondtam, csak akkor legyen pozitív a teszt, ha megmarad a baba. Megmaradt. Gyönyörűen fejlődött, és 2 nappal a kiírt terminus előtt megszületett, teljesen egészségesen, 2740 grammal, 55 centiméterrel, 10/10-es Apgarral.
Hála és boldogság
Minden fájdalom és nehézség ellenére hálás vagyok. Mindenekelőtt a kislányomnak, aki ennyire meg akart születni, és aki a legnagyobb boldogság az életünkben. Neki még az is sikerült, hogy születésével a legszebb nappá változtasson egy szomorú dátumot, ugyanis Kata apai nagyapja halálának 15. évfordulóján jött a világra.
Hálás vagyok a Reményik Sándor-féle Kegyelemért, amit hosszú-hosszú idő után végül megtapasztalhattam.
Hálás vagyok azért, hogy sikerült talpra állnom.
Hálás vagyok azoknak, akik igazán szívükön viselték a sorsomat, Kovács Tímea doktornőnek, Krizsa Ferenc doktor úrnak, Breyer Helga doktornőnek és Soltész Krisztinának.
Hálás vagyok a munkahelyemért, ahol olyan vezetők és kollégák dolgoznak, akik velem együtt sírtak és nevettek, támogattak és minden segítséget megadtak, hogy végül azt mondhassák, ez a baba kicsit a miénk is.
Hálás vagyok azért, hogy édesapám anyagi támogatásával nem kellett lemondanunk a folytatásról, miután felhasználtuk az 5 támogatott lehetőséget, és kimerítettük a saját tartalékainkat.
Hálás vagyok azoknak a sorstársaknak, akik megosztották másokkal a történetüket, hogy mi többiek, akik még csak vágyunk a sikerre, erőt és hitet nyerjünk a folytatáshoz, és azért is, hogy voltak és vannak, akik fontosnak tartották és tartják, hogy ezek film, könyv vagy újságcikk formájában megjelenjenek.
Hálás vagyok azért, hogy rátaláltam a pszichodrámára, hogy Mészáros Kriszta, Rácz Mari és a csoporttársak hittel és szeretettel segítettek a gyógyulásban és a továbblépésben.
Hálás vagyok, hogy megtaláltam a világ legjobb orvosát, Pálmai Bálintot, aki a várandósságomat olyan figyelemmel, empátiával, kedvességgel, türelemmel, emberséggel kísérte, amilyennel még nem találkoztam. A rendelő angyala, Tar Marcsi pedig derűjével, precizitásával, végtelen türelmével és kedvességével tette még csodálatosabbá azokat a hónapokat.
A történet korábbi részét itt olvashatod:
