Erzsébet mindvégig hitt abban, hogy Berti megérkezik a családba. Ám ezen az úton rengeteg türelemre, találékonyságra és talpraesettségre volt szüksége a párnak.
Lejegyezte: Sződy Judit
Lombikosok lettünk
Ahogy bekerültem a „lombikos körökbe” egyre inkább láttam, hogy nagyon sokan tartanak a lombikprogramtól. Legyen a mi történetünk biztatás mindazoknak, aki hasonló cipőben járnak. Nem voltunk rendkívüli, nehéz, egyedi eset, ettől függetlenül megtapasztaltam a folyamat nehézségeit. Mert végül is elég rövid időn belül, már az első beültetés sikeres volt.
Mindketten túl voltunk a harmincon, amikor úgy éreztük, itt az idő a családalapításra. Komoly terveket szőttünk a jövőről. – meséli Erzsi. Aki tudatosan készült az anyaságra, hónapokkal a tervezett fogamzás előtt elkezdett vitaminokat, folsavat szedni, nőgyógyászhoz járt, hogy felkészítse a szervezetét a nagy feladatra. De teltek a hónapok, csak nem jött a baba.
Segítségre van szükség
Az idő múlásával egyre csalódottabb lettem, sokat sírtam, és mondogattam magamnak, hogy azért nálunk nem lehet semmi gond, csak biztos idő kell… Aztán ráébredtünk, hogy segítség kell. Nagyon fontos, hogy tisztázzuk saját magunkkal, párunkkal, hogy mi (közösen) tényleg élni szeretnénk ezzel a lehetőséggel, annak ellenére, hogy rengeteg negatív megjegyzést kapunk: például, hogy „nekünk az a sorsunk, hogy ne legyen gyermekünk”, vagy: „amit Isten ad, azt el kell tudni fogadni” stb. Ma már egyre jobbak az esélyek a kezelések, orvosi beavatkozások terén.
Idő, idő, idő
Egy év telt el úgy, hogy az orvos javaslatára egyszerű módszerekkel növelték a fogamzás esélyét. Erzsébet sárgatesthormont szedett, ovulációs teszttel figyelte a termékeny időszakokat, de sajnos így sem fogant meg a baba. Az orvos további vizsgálatokkal próbálta tisztázni a helyeztet. Az eredmények láttán javasolta, hogy jelentkezzenek be egy asszisztált reprodukciós eljárássokkal foglalkozó központba.
Május végén jártunk, következett a nyári szünet, közölték, ha szeptemberben ismét telefonálok, akkor talán decemberre kapunk időpontot egy konzultációra, csak, hogy elbeszélgessünk. Itt szakadt el a cérna… úgy éreztem, ahogy telnek a hónapok, egyre kevesebb lesz az esélyünk, hogy bármilyen beavatkozás sikeres legyen, és egyre inkább az időnkkel élnek vissza. Felkészületlenül ért az a sok szakmai protokoll, amivel szembesülnöm kellett. És talán ez volt számomra a legnehezebb… Idő, idő, idő. Miután futottunk egy kört, teljesen eredménytelenül, megbeszéltük a férjemmel, hogy több orvost is megkeresünk. Sajnos volt, akiben nagyon-nagyot csalódtunk, nem csak az értékelhetetlen eredmény miatt, de a kiszolgáltatott helyzetben levő párokhoz való hozzáállása is kritikán aluli volt. Nagyon megviselt, de nem adtuk fel.
Elkezdetem olvasgatni a kezelésről, a mellékhatásokról, és egyre jobban féltem. Több intézetet is megkerestem, nagyon hosszú várólisták vannak, de az is fontos volt, hogy olyan intézetben jelentkezzünk, ahol a kezelés sikerességének magas aránya tényleg bizonyított. Államilag finanszírozott programra egy év és egy hónap múlva kaptunk időpontot.
Tovább keresték az utat
A házaspár nem torpant meg egy pillanatra sem, Erzsébet harcolt az újabb időpontokért, kereste a további lehetőségeket. Rettentően bosszantotta, hogy a rendszer magában hordozza az idő elvesztegetését. Végül az összes szabadságukat és minden pénzüket arra áldozták, hogy a vizsgálatokat és a gyógyszereket ki tudják fizetni.
Bevállaltunk a lombiktól függetlenül egy három hónapos kezelést is, amire egy orvos azt mondta, hogy talán egy százalékot javít az eredményen, és titokban bíztunk abban, hogy időközben természetes úton összejön a baba, mert azért csodák mindig vannak… Eltelt fél év eredménytelenül, közben elhatároztuk, hogy belevágunk egy önköltséges programba. Nem bántuk meg, pedig nehéz volt. Nem tudtam magamnak beadni az injekciókat, volt olyan gyógyszer, amelyre allergiás tünetekkel reagáltam, volt, hogy már a kezelés elején egész éjjel hánytam, a petesejtleszívás után pedig annyira felpuffadtam, hogy két napig az ágyban sem tudtam megmozdulni. Ám, ha így utólag visszanézek, mégsem találom olyan drasztikusnak az egészet, mint amennyire féltem tőle.
Úton a baba!
A család boldogságára már az első beavatkozás sikerrel járt, az embrió megtapadt, és szépen fejlődött. A boldog babaváró időszak utolsó harmadáig minden rendben volt, azután jött a riadalom.
A legnehezebb időszak akkor kezdődött, amikor harmincnégy hetesen az ultrahangon, az addig szépen, arányosan fejlődő babánknál rövid csöves csontokat mért az orvos, és azt mondta, lehet, hogy krónikus rendellenességgel fog születni. A legenyhébb fokozat, hogy felnőtt korában nem lesz túl magas, legrosszabb esetben pár hónapon belül meghal. A pontosabb diagnózisért még két másik kórházban is megvizsgáltak, ott sem zárták ki ezt a rendellenességet. A harmincötödik héttől szinte végig kórházba voltunk, figyelték a baba fejlődését.
Nem is siette el, a terminus utáni hatodik napon beindították volna a szülést, de akkor már nem tudtam lábra állni, mint kiderült, szimfiziolízisem volt, vagyis a szeméremcsonti ízület annyira fellazult, hogy felkelni is csak segítséggel tudtam. Végül császármetszéssel született meg a kisfiúnk 2015 karácsonyán.
Berti nem szeret aludni
Lassan egy éves lesz Berti, aki teljesen egészséges. Nagyon aktív, huncut, jókedvű kisfiú, akinél szinte semmi sem működik a nagykönyv szerint.
Minden nap és minden éjszaka kihívás számunkra, de emellett leírhatatlan boldogság is. Szépen fejlődik, a fejlődési-növekedési görbét nézegetik, de végül félévesen már nem kellett kontrollra mennünk. Többen is megjegyezték, hogy jól gondolják, hogy nálunk nem lesz kistestvér…?
Főleg így, hogy mellettem áll a legnagyobb segítségem, támaszom, a férjem. Erősít az a tudat, hogy együtt csináljuk végig, és sikerülni fog.
Ajánljuk még a témában:
