Stresszesebb, hajszoltabb időszakokban előfordul, hogy a legtürelmesebb szülő is felemeli a hangját. Pedig a kiabálás mint nevelési technika, nem hasznos. Jó hír, hogy helyette léteznek sokkal hatékonyabb eszközök a gyermeknevelésben.
Szerző: Zimmerer Anita pszichopedagógus
Bár néha szülőként is nehéz követni ezt az irányt: türelmetlenség helyett kifejezetten hasznosabb a türelem. Nem jó, ha a gyerekek megijednek, amikor kiabálva szólunk hozzájuk, és nem lehet cél, hogy sírásig fajuljon a dolog. Nézzük meg ezt a helyzetet a kicsik nézőpontjából: a szülők, a felnőttek magasabbak, erősebbek, ők adják az ételt, a biztonságot, az otthont és a szeretetet, tehát a gyerekek tőlük függenek. Ha épp ők kiabálnak velük, az
megingatja a biztonságérzetüket. A kiabálás kommunikációs technikaként sem célravezető, bár kívülről nézve talán úgy tűnhet, hogy ezáltal a gyerek jobban figyel arra, amit a szülő közölni akar vele. Valójában inkább megsemmisítő hatású. Ez pedig nem vezethet eredményes párbeszédhez!
Mit üzenünk a kiabálással?
Ha csak egyszer-egyszer kiabálunk, azzal valószínűleg pszichológiai értelemben és emocionálisan sem okozunk túlságosan nagy kárt, mégis jobb kerülnünk az ilyesmit.
Ilyenkor fordul elő, hogy a kisgyermek csapkodni kezd, elszalad, vagy egyszerűen csak leblokkol, és ennek következtében nem fogja fel, amit értésére szeretnénk adni. Ráadásul, ha folyamatosan kiabálunk, azzal azt üzenjük, hogy ez a helyes viselkedés, és a gyermekünk is ezt fogja tenni, amikor ideges. A kiabálással azt tanítjuk neki, hogy ha valami nem tetszik, akkor üvöltözni kell, hogy az akaratot érvényesíteni csakis agresszíven, dühösen lehet.
Ha helyes viselkedésre szeretnénk motiválni, akkor nekünk is jó mintát kell szolgáltatnunk. A problémás magatartásnak remek ellenszere lehet a humor! A nevetés biztosan célravezetőbb, mint a könnyek. Minél fiatalabb a gyermek, annál kevésbé szándékos a viselkedése. Tehát: ezért sincs semmi értelme annak, hogy kiabáljunk vele.
Hogyan őrizhetjük meg a nyugalmunkat?
Amikor épp ott tartunk, hogy mindjárt kiabálni fogunk, lélegezzünk mélyet, és vegyük fel a gyermekkel a szemkontaktust. Emlékeztessük magunkat arra, hogy ő a mi kicsikénk, akit nagyon szeretünk – most épp nehéz neki, de segíteni szeretnénk rajta. A szemkontaktus és ez a gondolat támogatni fog minket abban, hogy a jelenben maradjunk, hogy félretegyük a dühöt és a gyerekre fókuszáljunk, hogy oldódjon a feszültség. Ha tudatosítjuk magunkban, hogy ő is nehéz érzelmeket él át, akkor együtt fogunk érezni vele, és konstruktívabban, türelmesebben fogunk viszonyulni a helyzethez.
Ha szeretettel akarjuk segíteni a gyermeket, akkor a saját kavargó érzelmeinket is könnyebb lesz kordában tartanunk. Nem baj, ha nem elsőre vagy másodjára fog sikerülni! Legyünk kitartók, és az együttműködés idővel kiabálás nélkül is sikerülni fog.
GYERMEKPSZICHOLÓGIA – Születéstől egészen 6 éves korig
Félelem, hiszti, dackorszak, agresszivitás, veszekedés, válás, körömrágás, büntetés, testvérféltékenység. Az ezekhez hasonló kérdések sora végtelen – és ez így természetes! Hiszen a szülői szerepet is tanulni kell. Ehhez nyújt segítséget könyvünk, születéstől egészen 6 éves korig.
