A felnőtté válás és a saját határok kijelölése általában több hullámban történik meg az emberrel. A nagykorúsággal, az elköltözéssel, a párválasztással már valószínűleg ki kellett alakítanunk a határainkat. Ám amikor szülővé válunk, újra kinyílik Pandóra szelencéje.
Szerző: Juhász Ágnes life- és karriercoachfemmefactory.hu
Amikor újak vagyunk a szülői szerepben, az nekünk sem egyszerű, de ne feledkezzünk meg arról, hogy a többi családtagunknak is lesz egy-egy új szerepe: nagymama, nagypapa, nagynéni, nagybácsi stb. is születik ilyenkor. Az új szerep, új leosztás megkavarhatja a kialakult rendszereket – persze ha egyáltalán már voltak ilyenek. Az első kisbabás szülők helyzetét további tényezők is nehezíthetik.
Hol a határ?
Gondot okozhat a baba gondozásával, az új élethelyzettel kapcsolatos bizonytalanság, rutintalanság, ami miatt nehezebb magabiztosan kijelölni és megvédeni a(z új) határainkat. A pici baba valószínűleg eddig soha nem tapasztalt mértékben megköveteli, hogy az ő érdekeit a saját érdekeink elé helyezzük. Ennek következtében könnyen belecsúszhatunk abba a helyzetbe, hogy mindenkit „magunk elé engedve”, önként a sor legvégén kullogunk. Vagy pont ellenkezőleg: a baba miatti részleges önfeladást azzal próbáljuk ellensúlyozni, hogy egyéb kapcsolatainkban már-már agresszívan kiállunk magunkért.
A kialvatlanság és a hormonhatások miatt sokkal érzékenyebbek lehetünk, így sokszor nehéz eldönteni, hogy az esetleges határsértés-érzetek közül mi „jogos”, és mi tudható be a felfokozott idegállapotnak.
A korábban még fel nem dolgozott anyasebek és apasebek (azaz a gyermekként negatívan megélt szülői minták) ilyenkor könyörtelenül a felszínre törnek, ami további – külső szemlélő számára akár érthetetlen – konfliktusok táptalaja lehet.
Mindennek van határa!
Na de mit tehetünk, ha megtaláltuk a saját határainkat, és szeretnénk őket megvédeni?
Ha úgy érzékeljük, hogy valaki agresszíven átlépte a határainkat, akkor szó szerint is megtámadva érezzük magunkat, az agyunk az ősi „üss vagy fuss” üzemmódba kapcsol. Ennek eredményeként vagy lefagyunk, hagyjuk magunkat „ megerőszakolni”, és csak utólag puffogunk vagy keressük a megfelelő mondatokat, amit akkor kellett volna azonnal mondanunk, vagy ellentámadásba lendülünk, és megpróbálunk a határsértő fölé kerekedni, persze nem feltétlenül a legmegfelelőbb stílusban.
Ha nem váratlanul ér a határsértés, hanem már számíthatunk rá, akkor az is előfordulhat, hogy mindent elkövetünk azért, hogy ne kelljen konfrontálódnunk, esetleg mindenféle furfangos módon megpróbáljuk manipulálni a másikat. Ezek a stratégiák azonban általában nem célravezetőek. De ha hatásosnak érezzük is őket, mindenképp szörnyen fárasztóak, és az alapproblémát nem kezelik, így nem biztosítanak valódi kiutat szorult helyzetünkből.
Egyenrangúként
Ehelyett érdemes tudatosítanunk magunkban, hogy bizony mi is felnőttek vagyunk, akárcsak az „egyenlet” többi tagja, egyenrangú félként.
Ha a pillanat hevében nem tudunk hirtelen dönteni, akkor ez a mondat is hasznos lehet: „Értem, ezt még át kell gondolnom, térjünk vissza rá” – így nyerhetünk egy kis időt a lehiggadásra, a megfelelő reakció és megfogalmazás átgondolására.
Ha pedig azt érezzük, hogy itt nincs helye további vitának, akkor: „Nekem ez most rosszul esik. Kérlek, hagyd abba. Ha nem teszed, akkor ebből a beszélgetésből én most (szó szerint) kilépek.”
Nemet mondani
Nemet mondaniuk a megfelelési kényszereseknek nagyon nehéz. Ugyanígy nagy kihívás nemet mondania annak, akinek gyermekkorában gyakran megsértették a határait, aki nem mondhatott nemet, aki fejben összekapcsolta a szerethetőséget azzal, hogy másoknak a kedvében jár. Felnőttként azonban dolgozhatunk ezen. Érdemes kicsiben kezdeni, „tét nélküli” szituációkban gyakorolni, hogy kimondjuk: nem. Figyeljük meg, hogy milyen érzések keletkeznek bennünk. Tudatosítsuk: azzal, hogy a másiknak nemet mondtunk, tulajdonképpen magunkra és a családunkra mondtunk igent. Így már sokkal jobban hangzik, ugye?
Ha a nemet mondás izma már megerősödött bennünk, akkor sokkal egyszerűbb, könnyedebb, felszabadultabb, kevésbé fárasztó életet élhetünk. Ezért igazán megéri. Végül, de nem utolsósorban egy kis önvizsgálatra hívom a kedves olvasót: vajon mennyire veszi észre és tiszteli mások határait? A határtartás nehézségei ugyanis nagyon gyakran mindkét irányban jelentkeznek.
GYERMEKPSZICHOLÓGIA – Születéstől egészen 6 éves korig
Félelem, hiszti, dackorszak, agresszivitás, veszekedés, válás, körömrágás, büntetés, testvérféltékenység. Az ezekhez hasonló kérdések sora végtelen – és ez így természetes! Hiszen a szülői szerepet is tanulni kell. Ehhez nyújt segítséget könyvünk, születéstől egészen 6 éves korig.
