Egyes szülők tudatosan döntenek úgy, hogy legalább hat-hét év teljen el a gyermekeik születése között, másoknál az élet hozza így. Utóbbi esetben különösen fájdalmas olvasni a klasszikus, “régi vonalas” pszichológiai elméletet, mely szerint ekkora korkülönbség esetén a testvérek gyakorlatilag egykeként nőnek fel. Vajon hogy látja mindezt ma egy szakember, akinek nap, mint nap rálátása nyílik mindenféle család életére?
Szerző: Károlyi Natália, Szakértő: Krajnyákné Csorba Panni, pszichológus hallgató, rajzelemző
A különböző elméleti szakértők eszmefuttatásait olvasgatva, mintha sehogy sem lehetne jól dönteni korkülönbség szempontjából. Létezik egyáltalán optimális megoldás?
K.Cs.F: A szakirodalom általában a három éves korkülönbséget tartja “ideálisnak”, ez azonban csupán egy társadalmi szokáson alapuló elképzelés: A hároméves már óvodába jár, így a nap nagy részében a kicsi közel ugyanolyan osztatlan anyai figyelmet élvezhet, mint egy elsőszülött.
Míg ha csupán másfél-két év a korkülönbség, gyakran nincs is a nagynak “trónfosztottság” érzése, mert úgy éli meg, mintha mindig is lett volna kistesója. Ezek a testvérpárok nagyon hamar összeszoknak, kis túlzással szinte ikertestvérekként nőnek föl. Ezzel szemben, ha a kicsi már a nagyobbik gyermek iskolás korában érkezik, valóban lényegesen kevesebb időt tudnak együtt tölteni a testvérek. Az azonban nem igaz, hogy emiatt úgy nőnek fel, mintha egykék lennének. Viszont az is tévhit, hogy aki 5-7 éven át vagy még tovább “feltankolhatott” a szülei kizárólagos szeretetével, annak nincsenek már ambivalens érzései a kistestvérével szemben. Ugyanakkor, ha a szülők jól csinálják, egy nagyobbacska gyerek már remekül bevonható a kicsi körüli teendőkbe, így köztük is kialakulhat jó kapcsolat.
Nem a korkülönbségen múlik, milyen lesz a testvérek viszonya, sokkal inkább a család működésén, és a szülők hozzáállásán.
Hogy lehet ezt jól csinálni?
K.Cs.F: A legfontosabb, hogy a naggyal éreztessük: nem vesztett a tesó érkezésével, sőt inkább nyert általa. Ha csak az “árnyoldalait” érezheti a nagytesóságának, például azáltal, hogy az életkorához képest irreális elvárásokat támasztunk felé, mert ő már “nagy”, vagy a saját kis élete, hobbija, kortárs kapcsolatai rovására követeljük meg, hogy foglalkozzon a picivel, jogos neheztelése könnyen az ártatlan kistestvér ellen fordulhat. Ugyanakkor a másik véglet is káros, amikor a szülő a nagytesó minden kapcsolatteremtési, gondoskodási próbálkozását kontrollálni akarja: “Hogyan fogod? Nem úgy kell! Inkább ne is nyúlj hozzá!” Ha viszont segítünk neki megtanulni, hogy működik egy kisbaba, mit szeret, hogyan lehet vele játszani, a tesós élmények sokat hozzáadhatnak a nagytesó önbizalmához, kompetencia-érzetéhez. Arra is fontos ügyelni, hogy legalább hetente 5-10 percet szakítsunk csak a nagytesóra, még a legintenzívebb kisbabás időszakban is. A testvérféltékenység egyik leghatékonyabb ellenszere, ha a nagy bizonyságot szerez arról, hogy nem kell versenyeznie a kistesóval a szülői törődésért.
Ajánljuk még a témában:
