Mindenkiben él egy kép a gyermekvállalásról már azelőtt is, hogy szülővé válna. Ezt általában meghatározza a környezetünkben élő kisgyermekeknél látott egy-egy pillanat, illetve befolyásolják mindazok a dolgok, amiket még otthonról, a családunkból hozunk.
Szerző: Sánta Dávid blogger, @santabros
Később válunk szülővé
A nők Magyarországon átlagosan 27-29 éves korukban vállalják az első gyermeküket, a felmérések szerint a férfiak még később. Évről évre egyre inkább megfigyelhető, hogy ez a korhatár kitolódik, ami véleményem és tapasztalataim szerint nem minden esetben a legkedvezőbb döntés.
Vegyük csak a saját példámat: mindig fiatal szülő szerettem volna lenni. Lehet, hogy ez abból is adódott, hogy az én szüleim szintén fiatalon vállaltak minket a testvéreimmel.
Természetesen ahhoz, hogy ideális környezetben és minőségben tudjunk felnevelni egy kisbabát, megfelelő partner és anyagi háttér is szükséges.
Mi már 25 évesen úgy gondoltuk, itt az ideje családot alapítani, de az élet úgy hozta, hogy várnunk kellett még egy picit, így 27 évesek voltunk a feleségemmel, amikor az első kislányunk megszületett.
Sokat gondolkodtam azon, milyen elvárásokkal, képekkel futottam neki az apaságnak, de miután már több mint 5 éve szülő vagyok, ezt kicsit nehéz felidéznem. Annál erősebben élnek bennem az első hetek a babával, amikor annyi minden történt körülöttünk, hogy alig győztük feldolgozni. Azok a hetek, amikor az ember szembesül azzal, hogy most tényleg megváltozik az élete. Na de ne szaladjunk ennyire előre, megpróbálok sorban haladni.
Amikor tudatos leendő apukaként várod a kisbabát, kezdesz felkészülni az előtted álló dolgokra, könyveket olvasol, szülésfelkészítőre jársz és próbálod segíteni a párodat a várandósságban.
Aztán jön a következő fokozat, amikor egyre több babaholmi kerül a lakásba, furábbnál furábbak. Némelyikről azt sem tudod, mire fogjátok majd használni. Ezt követi a gyermekruhák sokasága és ezután jön az első pánik. Emlékszem, volt egy pont, amikor is én úgy éreztem: ajaj, még nem biztos, hogy készen állok erre!
Nyilván minden férfi fejében él egy kép a gyermekvállalásról, hogy a baba aranyos lesz, majd visszük mindenhová magunkkal, édesen felöltöztetjük, altatjuk és így tovább. Ez mind így is van, csak nagyon sok egyéb dologról nem beszélnek a barátok, ismerősök, amelyeket később a saját bőrünkön tapasztalunk meg.
A babavárás utolsó fázisában, amikor már a falat fested, a bútorokat szereled, 3 tanfolyam után, továbbá 4 szakkönyvvel a hátad mögött (amit a feleséged kedvéért persze „örömmel” forgattál) azt gondolod, hogy felkészültebb nem is lehetnél.
Viszont ezután jön a meglepetés.
Én mindvégig azt gondoltam, hogy mind tudásban, mind pedig érzelmileg felkészültem az apaságra, de az első pillanatok, majd az első hetek a babával bebizonyították, hogy nagyot tévedtem. Mikor váltam apává?
A szülőszobán, amikor először a kezemben tarthattam a kislányomat és a szemembe nézett, egyből elkapott az apai ösztön – azt éreztem, most valami igazán különleges dolog kezdődik. A kezemben fogom azt a valakit, aki ettől a pillanattól kezdve saját magamnál is fontosabb számomra. Erre az érzésre tényleg senki és semmi nem tud felkészíteni, és elárulhatom, hogy az idő múlásával csak erősödik.
Majd jött az első 6 hét, ami megint csak mindent felülírt; ekkor döbbentem rá úgy igazán, hogy hiába a sok felkészítő tanfolyam és könyv, a valóság merőben más. Sokkal érzelemdúsabb, kihívásokkal telibb, határokat feszegetőbb. Viszont mindennél többet ad.
Kell ez a 6 hét, hogy megszokd a szereped apaként és párként, kell, mert ezalatt kezdenek kialakulni az új közös szokások, és ebben az időszakban születik meg úgy igazán a családod.
Aztán telnek az évek, gyorsan, mint a karikacsapás, és mindaz, amit az elején nehéznek gondoltál, rutinná válik. A régi nehézségek helyét újabbnál újabb kihívások váltják fel a gyereknevelésben. Viszont mindent megér egy ölelés, egy neked készített rajz, egy tekintet, és az a bizonyos „Szeretlek, Apa!” kijelentés.
Nem tudok elég hálás lenni a gyerekeimért, hiszen ahogyan mi próbáljuk formálni őket, ők is ugyanezt teszik velünk.
Bár a kislányunk most 5 éves és az ikreink 3 évesek, azért a kalandnak ez még csak a kezdete. Rengeteg tapasztalattal a hátam mögött is úgy érzem: még mindig fogalmam sincs arról, hogy mire vállalkoztam. Mert gyermeket nevelni életen át tartó kaland, kihívás és szeretetáradat, folyamatos kommunikáció és véget nem érő aggodalom.
Fel voltam-e készülve anno a gyermekvállalásra? Nem. Mert erre nem lehet felkészülni. Lehet, hogy sokan hátat is fordítanának az egésznek, ha sejtenék, mi vár rájuk. Igen, apának lenni hatalmas felelősség! De még nagyobb áldás, ami felemel, szeretetre ösztönöz és egy életen át tanít.
Soha, semmiért sem cserélném el ezt az élményt, és már most próbálom megfékezni a rohanó éveket, elraktározni az emlékeket arra az időszakra, amikor nem (csak) mi leszünk az első számú személyek a gyerekeink életében.
Apa lettem! – Útmutató apáknak a szülővé válás folyamatáról, örömteli és praktikus oldalairól
