A kilencvenes évek elején születtem, szerető nagycsaládban nőttem fel. Fura, de még sincsenek meghatározó emlékeim arról, hogy gyakran mondtuk volna egymásnak: „szeretlek”. Anyukámtól valamivel többször hallottam, apukám igen ritkán mondta. Nem, ez most nem szemrehányás, csak a miérteket keresem.
Szerző: Sánta Dávid blogger, www.santabros.blog.hu, Instagram: @santabros
Öröklődő minta?
Ha belegondolok, a nagypapám sem mutatta ki soha az érzéseit. Nemigen láttam, hogy megölelte vagy megpuszilta volna az édesapámat. Lehet, hogy ezek is olyan hagyományok, amelyeken csak nagyon nehezen tudunk változtatni? A régi minták és az otthonról hozott gyermekkorban kapott szokások nagymértékben építik személyiségünket, szokásainkat.
Konklúzió: miért is várok olyan dolgot apukámtól, amihez nem kapott mintát?
Otthonról hozott minták
Háromgyermekes apaként rengeteget beszélgettem erről a kérdésről feleségemmel, de a környezetemben lévő fiatalokkal is.
Sőt, felnőttként is szükségük lenne rá!
A beszélgetésekből az is kiderült számomra, hogy azok a fiatalok, akik nélkülözték a pozitív apai érzelmek kinyilvánítását, maguk is hasonló problémával küzdenek: nehezen fejezik ki az érzelmeiket, kínosnak és kellemetlennek érzik, holott vágynának rá. Ez saját bevallásuk szerint még akkor is így van, ha anyai oldalról más példát láttak.
Akadályt jelenthetnek a régimódi, elavult skatulyák is, például a sebezhetőség, a gyengeség látszatának elkerülése.
Mi, férfiak nemegyszer félünk a társadalmi megítéléstől és egy kicsit saját magunktól is.
Hiszen egy kisfiú nem sírhat – ha fáj neki valami, az „katonadolog”. Egy igazi férfi sem sír, nem érzelmes, „tartja magát”.
Szeretetteljes gesztusok
Ennek köszönhetően már most látom rajtuk, hogy mennyire könnyen megy nekik az érzelmeik kimutatása.
A szeretetük éppúgy érződik egy ölelésükben, mint abban, ahogyan kimondják. Ennél tisztább és szebb pillanatok talán nincsenek is.
A feleségemmel együtt tudatosan dolgozom azért, hogy az a generáció, amit a mi generációnk nevel, ebből a szempontból más legyen, mint a korábbiak. Mindemellett arra is rájöttem: nagy hibát követtem el…
Mindig megölelem, megpuszilom, amikor találkozunk – kilépve abból a viselkedésmintából, amit otthonról hoztam.
A gyermekeim, akiknek ugyanez már bevett szokás, szintén így viszonyulnak apukámhoz: ölelik, bújnak hozzá, és gyermeki őszinteséggel mondják neki: „Szeretlek, papa!”
Bármikor változtathatunk!
Sohasem késő megtennünk az első lépést ahhoz, hogy érzelmi intelligenciánkon dolgozzunk.
Belássuk, hogy felnőtt férfiként is bármikor megölelhetjük, megpuszilhatjuk édesapánkat, édesanyánkat, testvéreinket, barátainkat, és kimondhatjuk: „Szeretlek!” Ettől nem leszünk gyengék, nem leszünk kevésbé férfiak.
Talán azért is vált mindez annyira fontossá számomra, mert ikerként lettek ikreim, és így érzelmileg szimbiózisban élek a szüleimmel, akik valaha hasonló nehézségeken, kihívásokon, hétköznapi feladatokon, problémákon mentek át nap mint nap, mint most én.
Minden más apának, szülőnek és nagyszülőnek csak azt mondhatom: ne féljenek ugyanezt kimondani, kimutatni, megköszönni – addig, amíg csak tehetik. Ez a világon az egyik legnagyobb ajándék, amit gyermekeinknek és egymásnak adhatunk.
Ajánljuk még a témában:
