A mindennapokban a saját bőrünkön érezhetjük, mennyire sokat számít a kommunikáció módja. Érzelmeket mozgósít, döntéshelyzeteket billent valamerre, formálja személyiségünket. A szülő–gyermek kapcsolatban az odafordulás minősége még nagyobb jelentőséggel bírhat, a pozitív mintaadás miatt is.
Szerző: Dobiné Olasz-Papp Nóra anya–magzat kapcsolatanalitikus
Párbeszéd a magzattal
A gyermek megfelelő érzelmi fejlődéséhez kiemelten fontos, hogy elmondható legyen: várják az érkezését, és hogy úgy jó, ahogy van. Ha bármiféle feszültség, konfliktus dúl a kismama lelkében, akkor jó kommunikálni a magzat felé, hogy ez nem miatta van és a helyzet a lehetőségektől függően megoldódik majd.
Sokat segíthet ebben az időszakban, ha például esti rutinként bevezetjük az adott nap eseményeinek elmesélését, amit magzatunk velünk együtt élt át. Szintén pozitív hatású a közös zenehallgatás vagy az anya–magzatkapcsolatanalízis folyamata. Ezzel még inkább elmélyíthető a kölcsönös bizalom kialakulása, az anyai kompetencia és önbizalom bontakozása, a szeretet áramlása.
Újszülöttkor: új szakasz
Ha megszületik a kisbaba, merőben más életszakaszba és megélésekbe csöppenünk. Tudatos felkészülés után is normális, ha ijedtséggel, félelemmel és túláradó boldogsággal vegyes érzelmi hullámvasútra kerülünk. Csak kapkodjuk a fejünket, mert egyszerre lassul le és pörög fel körülöttünk az élet. Szoptatási maratonok, megfejthetetlen sírások, végtelennek tűnő, összefolyt napszakok, érzelmi kilengések. Hogyan is lehetne szó ilyen káoszban elfogadó, empatikus kommunikációról? De fordítsuk meg a dolgot: mikor is lehetne nagyobb szüksége szülőnek–babának egyaránt empátiára, elfogadásra, ha nem most?
Ehhez legerősebb segítségünk az érzelmi szabadság. Ez kortól, nemtől függetlenül mindenkinek szükséglete és alapjoga! Hiteles közvetítése ott indul, hogy magunknak is megengedjük ezt a szabadságot. Ne akarjunk irreális elvárásokat támasztani magunk felé, semmilyen értelemben.
Nem kell tudnunk mindig összeszedettnek lenni, kontrollálni, napirendet tartani az első pillanattól, sírásmentes, éjszakákat átalvó csecsemőt „nevelnünk”. Ezek mind olyan dolgok, melyek spontán módon kialakulnak, ha a kisbabánkkal való együttlétben kísérőként vagyunk jelen és nem tekintélyelvű személyként, aki jobban tudja, mi a jó neki.
Ha elfogadjuk gyermekünk egyedi érési ritmusát, folyamatát, természetes szükségleteit, ha azokat nem kérdőjelezzük meg, akkor fantasztikusan kommunikáljuk felé a feltétel nélküli pozitív elfogadást, továbbá erősítjük önbizalmát és bizalmát a világ felé.
Elkényeztetés? Ez nem az!
Sem testközelséggel, sem igény szerinti szoptatással, együttalvással, sem a tiszteletteljes, alázatos, egyenrangú kommunikációval nem lehet a gyermeket elrontani, elkényeztetni, sőt! Ha az érzelmek sokasága tabumentes és szabadon megélhető egy családban a másik fél megbántása nélkül, nagyon jó alapokat helyezünk le. Hiszen konfliktusok, nézeteltérések mindenhol vannak. Nem mindegy azonban, hogyan kezeljük és fejezzük ki gondolatainkat, érzelmeinket.
Kiváló út: az énközlés
Óriási különbség van aközött, hogy: „Már megint hogy viselkedtél, miért vagy ilyen rossz?!” és aközött, hogy: „Ma nagyon nehéz napom volt, fáradt vagyok és türelmetlen. Rosszulesett, ahogy az előbb viselkedtél, nehéz ezt most elfogadnom!”
A gyermek lényének minősítése erősen kerülendő, ám a szituáció, melyet viselkedésével előidézett, elemezhető. Ez természetesen nem egyszerű, amikor eluralkodnak az indulatok, de ha belegondolunk, számunkra milyen nehéz az érzelmi szabályozás, az önkontroll, akkor megérthetjük, hogy egy kisgyermek számára szinte lehetetlen.
Mindez persze nem jelenti a határszabás nélkülözését! A határok meghúzása fontos. De csak annyit várjunk el a gyermektől, amire koránál és érettségénél fogva már képes!
Ajánljuk még a témában:
