„Azt mondják, a várandósság a legszebb időszak egy nő életében… Én is így képzeltem ezt, akár egy cseppnyi sziruppal megbolondított romantikus filmet. De a mi sztorink pár hét alatt borotvaélesen váltott műfajt, és lett a horror valóságshowja, egy kis sci-fi-vel fűszerezve” – Anikó osztotta meg velünk nem mindennapi történetét.
Lejegyezte: Szále Kata
Várakozás és a két csík
Nagyon vártunk ennek az apró életnek a jelére. Túl egy szívhang nélküli, műszeresen befejezett terhességen, öröm és félelem egyszerre nyert uralmat felettünk, amikor csalhatatlanul pozitívnak mutatkozott a mindent eldöntő teszt.
Félelem helyett boldogság
Emlékszem, mennyire rettegtem az első orvosi vizsgálaton. Majd meghallottam az ütemesen gyors
szívhangot, és egy pillanat alatt tűnt semmibe a félelmem; maradt az a mámoros-misztikus érzés, ami szinte leírhatatlan. A reggeli rosszullétekből egész naposak lettek, amit csak tetézett a gyomorsav metsző mardosása, de – egyelőre titkos – boldogságunk mellett eltörpült minden nehézség. A genetikai szűrővizsgálat eredménye is megérkezett, amely közepes kockázatot sejtetett Down-szindrómára, ezért az orvosommal történő megbeszélést követően bejelentkeztem méhlepény-biopsziára. Ahogy közeledett a beavatkozás napja, úgy kerített hatalmába egy rossz érzés. Kavargott, olykor magával ragadott, de mégsem figyeltem rá… pedig kellett volna.
Méhlepény-biopszia
A kis szobában négyen voltunk, a genetikus doktor, az ultrahangos hölgy és egy asszisztens. Próbáltam elterelni a gondolataimat, de a valósághoz visszarántott egy hang: „Doktor úr, rossz helyen jár”. Végül levették a mintát, engem pedig áttessékeltek egy másik szobába, ahol negyedórán át kellett feküdnöm, majd a papírjaimmal együtt útnak eresztettek.
A kórházkapuban épp a telefonom után nyúltam, amikor elkezdett folyni belőlem valami. Úgy emlékszem, sokáig álltam ott. Moccanni sem mertem. Aztán a maradék lélekjelenlétemet összeszedve visszafordultam az ajtón. Addigra a nadrágom már teljes egészében elázott. A portás, a biztonsági őr már szaladt elém és vittek vissza oda, ahonnan jöttem.
Elfolyt a magzatvíz!
Azonnali ultrahang, közben berohant a biopsziát végző orvos, aki ránézésre megállapította, hogy ez vizelet.
A doktor úr erre első felindultságában azt mondta: ír antibiotikumot és menjek haza.
Ezúton is köszönöm az ott lévőknek, hogy ezt nem engedték! Kerekesszékben toltak át a szülészeti osztályra, ahol a saját orvosom látott el és informált a helyzetemről. Két napig feküdtem bent, folyamatos antibiotikum-kezelés alatt, és vártam a csodát. Látogatók a Covid-hullám miatt nem jöhettek, a percek ólom nehezen teltek…
Csak vártam és vártam.
Amit sosem szabadna hallania egy anyának…
Egy pénteki napon küldtek újabb ultrahangra, ahol egy hosszú-hosszú, néma perc után közölték, hogy magzatvíz nincs. A magzat pedig ugyan még él, de már kényszertartást vett fel.
Az orvosom vázolta a végkimenetelt: normális esetben elindítaná a szülést. De a vízhiány miatt a méhlepény leesett a méhszájra, így ha ezt most megtenné, lehet, hogy elvéreznék… Tehát várni kell, amíg a baba meghal, és utána lehet elvégezni a műtétet. Ordítani tudtam volna, de csak peregtek a könnyeim… A nővérek vigasztaltak. Én pedig bezárkóztam önnön kis világomba… és soha többé nem akartam kijönni onnan.
A történet folytatását szeptember 17-én olvashatod.
9 HÓNAP – Szükséges alapinformációk a terhességről, szülésről és a babaápolásról
