A mondást miszerint “egyszer lent, másszor fent” nem is érezhetnénk igazabbnak, mint Anikóék történetét olvasva. A legfontosabb, hogy végül fent!
Lejegyezte: Szále Kata
Folytatás…
Hihetetlen fordulat
Aztán elérkezett a hétfői nap és újabb ultrahangra írtak ki, megerősítésképp a műtéthez. Megsemmisülve mentem a másik épületbe… Nem akartam hallani a végső szót.
Óráknak tűntek a percek…
Egy hónapig voltam a kórházban, szigorú fekvést előírva engedtek haza. Már mindenki csodababának hívta a kisfiamat, aki szembeszállt a tudománnyal és győzelmet aratott.
Nehéz várakozás
A következő hetekből leginkább a sorozatmaratonokra emlékszem és a folyamatos, már-már erősödni látszó, csillapíthatatlan rosszullétre. Bújtam a netet, hátha találok valamit, bármit, amiből erőt meríthetek. De ahogy teltek a napok-hetek, egyre inkább magaménak éreztem ezt a kis csodát. Sokat, sokszor beszélgettünk, és éreztem, hogy ő már tényleg az enyém.
A 24. héten bejelentkeztünk 3D-s ultrahangra és nagyon izgultam, hogy végre láthatjuk! Azonban gyönyörű képek helyett „gyomorideggel” távoztunk a vizsgálatról.
Újabb rémálom
Agykamratágulat… Azonnali genetikai ultrahang… Hosszas telefonálások… Egyre sötétebb felhők a fejünk felett… Heti kontroll: ultrahang. Debrecenben kell szülnöm. Sönt. Vízfejűség. Senki nem tud tenni semmit…
Vártunk, néha már azt sem tudtam mire, hitehagyottként a megsemmisülés szélén találtam magam, minden egyes napon. Így érkeztünk el a 30. héthez. Egy keddi napon az orvosom megvizsgált és azonnal kórházba küldött magzatvízcsorgás miatt. Két napja feküdtem bent, amikor dél körül elkezdtem vérezni. Nem sokkal később a szülőszobán találtam magam: vizsgálat vizsgálatot követett az orvosom homlok ráncolva nézte a kirajzolódó görbék értékeit, majd egyértelművé téve a helyzetet, így szólt:
Ha a saját unokája életéről lenne szó, nem várna tovább.
Sürgősségi császár…
Épp csak egy telefonálásnyi időm volt, hogy szóljak a férjemnek: azonnal jöjjön! Másra már gondolni sem volt erőm. Műtő… Hideg… Elöntött a rettegés… A koraszülött-team készenlétben állt, én pedig eszelősen szorítottam a műtősfiú kezét.
A csodababa megérkezik
És aztán egyszer csak meghallottam őt! Az én kis hősömet.
Egy pillanatra láthattam és már vitték is tovább a maszkok mögé bújt angyalok. Pár óra múlva kelhettem fel. A fájdalom óriási volt, de egy zuhany után lesétáltam az egy emelettel lentebb lévő koraszülöttosztályra.
Egy hónapot töltöttünk bent. Voltak jó és rossz napok, fertőzés, szülés közbeni bordatörés, de mindezekkel szembeszálltunk és megküzdöttünk. Most pedig nézem őt, ahogyan alszik. Őt, aki akkor sem adta fel, amikor én már régen elvesztem…
Írásunk első részét itt olvashatod:
