Amióta édesapa lettem, mindennap itt zakatol, füstöl bennem az örök kérdés, ami szerintem minden más szülőben is: vajon jól csinálom, nem hibázok? Hiszen a gyermeknevelés szövevényes vasúti hálózatában olykor nem egyszerű megtalálni a helyes utat.
Szerző: Sánta Dávid blogger, @santabros
Ahogyan elképzeltem
Emlékszem, mikor az első kislányomat vártuk, naivan és kissé tudatlanul álltam az egész helyzet előtt. Becsületes férjként és leendő apaként végigjártam a szülésfelkészítő tanfolyamokat, a feleségemmel könyveket olvastunk és sokat beszélgettünk.
Ilyen előzmények után úgy érzi az ember, hogy teljesen felkészült, most már jöhet a baba.
Természetesen mindenki kipihent, elégedett, nyoma sincs fáradtságnak és bizonytalanságnak.
A valóélet más…
Na és ekkor jött a fekete leves – minden, amit elképzeltem, szétfoszlott, mint a gondolataimban száguldó vonat füstje, és helyébe lépett a pofátlanul őszinte valóság. Ami persze ugyanolyan szép és csodálatos volt, viszont hirtelen már nem a vonaton láttam magam, hanem inkább úgy éreztem, a mozdony előtt futok és a lámpái szinte már a sarkamban vannak.
A tapasztalat jött, a kérdőjel maradt
Most már 3 gyermekkel (ikres szülőként), 4 év tapasztalatával a hátam mögött azt mondhatnám, hogy tudom a választ, de sajnos ez nincs így, sőt úgy érzem: soha nem is lesz. Közösségi oldalamon megkérdeztem erről a követőimet, és kiderült, hogy bennük is ugyanazok a kételyek merültek fel, mint bennem. Egytől egyig mindegyikük megkérdőjelezi, vajon jó szülő-e. Az is közös bennünk, hogy a gyerekvállalás előtt teljesen más képünk volt a gyereknevelésről, mint azóta.
Vajon csak mi magunk ostorozzuk magunkat ezekkel a gondolatokkal, vívódásokkal, vagy társadalmilag és családilag kaptuk ezt a nehéz batyut, amit már gyermekkorunktól cipelünk magunkkal arra a bizonyos „pályaudvarra”? Nehéz megmondani, hiszen innen is, onnan is kapjuk az ezzel kapcsolatos példákat, mintákat. Amit a szüleink aggattak ránk, azt ők is kapták, formálták, majd akarva-akaratlanul továbbadták nekünk.
Bezzeg ők
De egyvalami szerintem sosem változott: a kérdés. A kérdés, ami annyi bizonytalanságot okoz számunkra nap mint nap. Ráadásul hasonlítgatás is társul hozzá – ők így csinálják, az ő gyerekük már beszél, az övé már angolra jár … Nem túl korai ez, nem túl késő az? És még sorolhatnám tovább!
Ha viszont a folytonos önmarcangolás helyett egy picit logikusabban gondolkozunk, rájövünk, hogy gyermekeinknek az a jó, amit csak mi adhatunk nekik. Szeretet, bizalom, nyugalom, magabiztosság és állandóság – ezek a legfontosabb tényezők. Ha érezni kezdik rajtunk, hogy mi magunk is állandóan bizonytalanok vagyunk, nem lesz megállás: családostul rajta maradunk azon a szerelvényen, amelyről jobb lenne leszállni.
A szívedre hallgass!
Jöhetnek ilyen vagy olyan felfogások, megoldások a gyermeknevelés kesze-kusza útjain, sok minden változhat, de szülőként legbelül pontosan érezhetjük, mi az, amit jól csináltunk és mi az, amit másképpen kellett volna. Biztos, bevált recept nincs, abban viszont biztos vagyok, hogy amíg ott motoszkál bennünk az örök dilemma, amíg eszünkbe jut, hogy elég jó szülők vagyunk-e, addig igenis, jól csináljuk. Hiszen ez azt mutatja, hogy valóban fontosnak érezzük életünk egyik legfontosabb feladatát és legnagyobb tanítását: a szülői szerepet.
Apa lettem! – Útmutató apáknak a szülővé válás folyamatáról, örömteli és praktikus oldalairól
