Hihetetlen, de a nagylányom és az ikreim is már iskolások, mégis úgy emlékszem vissza apaságom kezdetének időszakára, mintha csak tegnap lett volna. Persze mindkét eset más volt: míg először rutin nélkül, kezdő szülőként vágtam neki az új feladatoknak, addig az ikreknél már jóval tapasztaltabban, mégis sok bizonytalansággal teltek az első hetek.
Szerző: Sánta Dávid blogger, @santabros
Kezdjük az elején: már most szeretném leszögezni, hogy nem a pelenkázás és az éjszakázások száma szerint szeretném górcső alá venni ezt a pár hetet, inkább érzelmi oldalról, a saját tapasztalataim alapján vizsgálnám.
Emlékszem, amikor a kislányunk még a pocakban lakozott, mindent elkövettünk, hogy a lehető legfelkészültebben várjuk. Tanfolyamokra jártunk, sokat olvastunk a témában, beszereztünk mindent, ami szükséges lehet majd, és persze minden olyat is, amik később felesleges kacatnak bizonyultak. Szóval, várakoztunk gőzerővel. Közben pedig elképzelésem sem volt arról, milyen apuka is leszek. Tudtam, hogy mindennél jobban vágyom rá, hiszen nem minden ment zökkenőmentesen a babatervezés elején, de ettől függetlenül megannyi kérdés zakatolt a fejemben.
Mondanom sem kell, hogy mindkét alkalommal az apás szülést választottam. Természetesen mindenki maga dönti el, szeretne-e ott lenni, de ez számomra egyértelmű volt. Milyen jól tettem, hiszen itt jött az első érzelmi löket! Sosem felejtem el azokat a pillanatokat, amikor először láthattam a a kicsiket, néztem a szemüket, fülüket, apró kis porcikáikat, és azon gondolkodtam, milyen tökéletesek. Szinte felfoghatatlan volt, hogy ők az én gyermekeim. Furcsa, de ezt éreztem akkor is, amikor az ikrek érkeztek, pedig ekkor már másfél éve szülő voltam. Aztán hazatértünk a kórházból és jött a rengeteg teendő és a sok ismeretlen dolog a baba körül. Próbáltam kivenni a részem mindenből, mégis teljesen össze voltam zavarodva. Az a hatalmas érzelmi hullám, az az azonosulás, amit a kórházban éreztem, elmaradt. Nagyon érdekes, hogy az első kislányom érkezésekor még megvolt, inkább csak elbizonytalanodtam olykor. Viszont miután megérkeztek az ikrek, mintha elvágták volna az apai érzések kapcsolódó fonalait. Talán a túl sok tennivaló miatt, talán mert túlságosan meg akartam felelni apaként, talán mert arra az érzelmi intenzitásra vártam, ami legelőször magával ragadott, de azóta nem jött. Erről még a feleségemnek sem mertem úgy igazán mesélni, számos kérdés merült fel bennem, amelyekre folytonosan kerestem a válaszokat.
Vajon jól fogom csinálni?
Vajon képes leszek-e három gyereket felnevelni? Vajon meg tudom büfiztetni, meg tudom etetni, el tudom altatni őket az anyukájuk nélkül? Vajon érzem majd még azt, amit ott, akkor a kórházban? Ilyen, és ehhez fogható kételyek forogtak a fejemben. Hirtelen, váratlanul lettem nagycsaládos apuka, és rájöttem: nem szeretném robotüzemmódban, a napi rutinok alapján lezongorázni sem az elejét, sem a további közös éveket, amelyek még ránk várnak. Szerettem volna mindenféle szempontból jelen lenni, mind érzelmileg, mind pedig fizikailag.
Döntöttem: változtatok!
Igyekeztem minél inkább észrevenni azokat az apró dolgokat, amelyek a rutin miatt eleinte elvesztek, vagy talán meg sem voltak.
Átadtam magam az érzéseimnek, bolondoztam a gyerekekkel, amikor úgy láttam, hogy kezdünk mindannyian kimerülni. Ez nagyon sokszor átlendített minket a mélyponton, sőt úgy éreztem, végre van valami, amit csak tőlem kaphatnak meg.
Az első etetéseket, a nyakig kakis rugdalózókat, az első apás fürdetéseket, a hajnali keléseket, amiket már egyedül is hárítani tudtam, azokat a sétákat, amelyeken csak velem voltak.
Az első közös táncokat a lányaimmal, no meg a vicces ökölpacsikat a fiammal. A mai napig a fülemben szólnak azok a dalok, amelyekkel altattam őket. Náluk is így lehet, mert bár most már nagyok, a mai napig megnyugszanak ezektől.
Kialakultak a mi kis szokásaink, és általuk egyre szorosabbá váltak az érzelmi kapcsolódásaink. Történeteink születtek, melyek nyomán egyre erősebb érzések nyíltak ki bennem, bennünk. Saját tapasztalataim alapján csak azt tudom mondani: hagyjunk időt magunknak, és sose hasonlítsuk a saját apaságunkat másokéhoz! Nincs két egyforma apa, ahogyan nincs két egyforma gyerek sem. Más-más igényeket kell kiszolgálnunk, ezáltal mindannyiunk kapcsolódása is másképp és másképp jön majd létre.
Apa lettem! – Útmutató apáknak a szülővé válás folyamatáról, örömteli és praktikus oldalairól
