Az apák ma sokkal ambiciózusabbak, mint eddig valaha. Legtöbbjük lelkesen veti bele magát már a várandósság idején az előkészületekbe, egyre többet olvasnak a csecsemők és a gyerekek szükségleteiről, és már ritkaságszámba megy az a szülés, ahol nincs jelen az apa. Mégis sokan elakadnak, elbizonytalanodnak menet közben, néhányan pedig sajnos fel is adják. Ismerjünk meg két apát, akik úgy döntöttek, kitartanak. Az apaság az elköteleződéssel kezdődik.
- Szülőként számos döntést kell meghoznunk nap, mint nap. Maga a szülővé válás is ilyen döntéssel kezdődik. Ám ez még nem a gyermekről szól. Hanem a párkapcsolatról, amiben majd megfogan.
Az apaság utáni vágy egy fejlődési folyamat természetes állomása. Az apaság felnőtt gondolkodást, érett személyiséget kíván. Egy elkötelezett, önként választott, kölcsönös függésen alapuló párkapcsolatban magától értetődő lépés, hogy legyen gyermekünk. – vallja Majoros István mentálhigiénés szakember.
– Szerencsés esetben a párkapcsolat kialakulását megelőzi a leválás a szülőkről, az önállóság megtapasztalása, a saját identitás kiépülése, illetve az intimitásra való képesség kialakulása. A későbbiek folyamán nagyon sok probléma arra vezethető vissza, hogy ezek közül a valamelyik elmaradt. A jó hír, hogy ha megvan szándék, bármikor elkezdhetünk dolgozni elakadt vagy kimaradt folyamatainkon.
Kinek a döntése?
Majoros István úgy tapasztalja, nagyon sokat számít, hogy tudatos tervezés eredményeként, vagy épp ellenkezőleg, terveket keresztülhúzva kopogtat be a baba.
– Ha a fogantatás egy őszintén, szívvel-lélekkel vágyott esemény volt, akkor a férfiben örömöt vált ki, amikor kiderül, hogy babát várnak – magyarázza.
– Az érzéseket árnyalhatja az apa viszonya a felelősséghez, mennyire ijeszti meg vagy érez magabiztosságot azzal kapcsolatban, az, hogy mostantól több emberről kell gondoskodnia. A nem tervezett baba híre érzelmileg sokkal nehezebb helyzetet idéz elő. De ha elköteleződés felé haladó kapcsolatról van szó, ha van benne intimitás, és a felekben kölcsönösen kialakult már az a bizonyosság, hogy “ő az igazi”, akkor jó eséllyel az elköteleződés irányába fog lépni a pár a baba hírére.
Ha a baba dönt
Levente és Kata nagyon élvezték fiatalságukat: egyetemre jártak, sokat buliztak, utazgattak, és dúlt a szerelem köztük. Csupán tíz hónapja jártak együtt, mikor Levente huszonhatodik születésnapja után, egyik vizsgájának előestéjén megjelent a két csík a gyorsteszten.
– Arra gondoltam, hogy ez egy tragédia – idézi fel érzéseit Levente. – Rossz álom, amiből reggelre felébredek. Az apaság ugyan szerepelt hosszú távú terveim között, de akkor még fiatalnak éreztem magam ehhez. Kata az első perctől kezdve nyilvánvalóvá tette: Számára az abortusz nem opció, a baba mindenképpen meg fog születni. Így csak két lehetőségem maradt: Mellette maradok, és felneveljük együtt a gyerekünket. Vagy elhagyom Katát. Úgy éreztem, túlságosan szeretem őt, és a kapcsolatunk túl értékes ahhoz, hogy eldobjak mindent csupán azért, mert hamarabb leszünk szülők, mint terveztük. Így hát igent mondtam újra kettőnkre, azaz már hármunkra. De fel kellett dolgoznunk Katával, hogy valami olyan történik velünk, amit egyikünk sem így képzelt el. Főleg azt sajnáltuk, hogy csak 10 hónap adatott nekünk abból az időszakból, mikor szabadon élhettünk át együtt dolgokat, úgy, hogy senki másért nem voltunk felelősek. Levente végig tudatában volt, hogy negatív érzéseiért nem a kislánya felelős.
– Lujzit mindig is kedveltem – mosolyog.
Amíg a kislány Kata pocakjában volt, Levente gyakran gitározott neki, beszélgetett vele és izgatottan várta a szülést, vajon milyen lesz a baba valójában.
– Amikor megszületett, az volt az első gondolatom, hogy az arca valahogy nagyon ismerős – meséli Levente.
– Lujzi egészségesen , de nem tökéletes Apgarral született. Élete első öt napját inkubátorban töltötte az újszülött osztályon. A szülés másnapján, egyszer csak belémhasított, hogy meg akarom őt látogatni, tudni akarom, mi van vele. És ahogy beléptem a kórházba, megrendülten eszméltem rá, hogy én most olyan embert akarok meglátogatni, akit eddig még soha. Aki eddig nem volt a világon. De most már van. És nekem fontos ő, én gondoskodni szeretnék róla, a közelében lenni.
Közös döntés és kitartás
Gábor két kislány édesapja. Feleségével, Renivel évekig éltek és dolgoztak együtt, mire megszületett a szívükben a gyermek iránti vágy. Közösen készítették elő a terepet: kialakították a gyerekszobát, még az első “éles” próbálkozások előtt abbahagyták az alkalmi alkoholfogyasztást, méregtelenítő kúrákat csináltak végig. Amikor megtudták, hogy babát várnak, együtt örültek a hírnek, közösen mentek el minden vizsgálatra. Azon az ultrahangon is mindketten jelen voltak, mikor először merült fel a gyanú: lehet, hogy valami nincs rendben. Reni nagyon megijedt, de Gábor igyekezett megnyugtatni őt.
Sára négy héttel korábban érkezett a terminushoz képest. A szülés után Gáborék azt hitték, fellélegezhetnek. Sára egészséges újszülöttnek tűnt, bár szokatlanul halkan nyöszörgött születés után. Sajnos a baj sokkal nagyobbnak bizonyult, mint azt korábban bárki megtudta volna jósolni: a kislánynál számos rendellenességre derült fény, így operációk, vizsgálatok és fejlesztések sora várt rájuk a következő években. Azonban kiderült, Sárát sajnos nem lehet meggyógyítani. Gábor számára végig egyértelmű volt, hogy a nehézségek ellenére is kitart a családja mellett. Kezdettől fogva kivette a részét Sára gondozásából, sőt a legutóbbi barcelonai műtétre egyedül vitte ki Sárát, Reni ugyanis éppen várandós volt! A szülők ugyan nem kaptak egyértelmű választ arra, Sára problémáinak hátterében genetikai okok állnak-e vagy sem, a remény győzött bennük, melynek gyümölcse egy gyönyörű, egészséges, lassan két éves kislány, Bella.
Mikor Gábort arról kérdezem, mi adott neki kitartást, erőt és bölcsességet, hogy ne futamodjon meg egy olyan helyzetben, amiből a férfiak túlnyomó többsége sajnos elmenekül, válasza sok ponton egybecsengett Majoros István véleményével:
– Úgy gondolom, hogy sok férfira ráférne egy “Hogyan váljak le anyámról” című ezer órás tanfolyam.”- fogalmaz Gábor. – Az én szememben nem attól lesz férfi valaki, hogy betöltötte a tizennyolcat, és nem is attól, hogy a fotelban sörözve tölti az estéit. Hanem attól, hogy ha feladat van, mer ellene mondani mindennek, és szembemenni az egész világgal azokért, akiket szeret. Én mindig is ilyen harcos voltam. Hogy is hagynám el a lánykáimat?! “
Károlyi Natália írása
Megjelent a HelloBaby! magazin nyári különszámában.
