Negyven éves, átlagos nőnek látszom, de a látszat csal, mert a történetem nem mindennapi. Szombathelyen születtem átlagos szülők középső gyermekeként. Édesapám és édesanyám is sokat dolgoztak, hogy jó körülményeket, házat, autót biztosíthassanak a családnak három gyerek mellett a régi rendszerben. Én is mindig nagy családról álmodtam, korai szüléssel és hatalmas szerelemmel.
Gyánó Anna írása
Húsz évesen ismertem meg páromat. Szerelem volt első látásra! Akkor azt gondoltam, ha lesz férjem, akkor az vagy ő lesz, vagy senki! Akkor már felvételt nyertem a rendőr iskolába, amely Pesten volt. Szenvedtünk két évet: itt is, ott is laktam, ingázva Budapest, Szombathely és Tamási között, később csak Budapest és Tamási között. Megérte, mert életem álma valósult meg párom személyében. Ismeretségünk harmadik évfordulóján összeházasodtunk, és vártuk a szerelemgyereket az első pillanattól. De nem sikerült!
Négy éven át ingáztunk orvostól orvosig a környező megyéket végigjárva. Egészségesnek bizonyultunk, mégsem jött a Manó.
Talán az lehetett a gond, hogy mindketten éjszaka dolgoztunk, és a bioritmusunk teljesen felborult, igazság szerint még most sem az igazi. Én még most is alig alszom. Köztünk tíz év korkülönbség van, a párom idősebb nálam, de nem bánom, újra és újra hozzámennék, mert ugyanúgy szeretem, mint az első pillanatban, és ez azért ritkaságnak számít manapság.
Szüleim 2005-ben év elején bejelentették, hogy harminc év házasság után elválnak, én teljesen kikészültem, mert a válás durván zajlott. Áprilisban aztán, az egész borzalom kellős közepén teherbe estem, pedig már azt hittem, meddő vagyok, már jósnőnél is jártam, hátha kaphatnék tőle valami támpontot.
A babát a 12. hétig talán nem is vettem tudomásul. Tudom, ezt akartam, de a legrosszabbkor történt a csoda velünk. A következő hónapok rettenetesen alakultak a szüleim válása miatt, hiszen ők voltak számomra a mintacsalád, Anyu, Apu, akikben rendületlenül hittem. Akkor mindez úgy szétrobbant, mintha nem is léteztünk volna.
A szüleim tudomást sem vettek a terhességemről, ezzel nagy fájdalmat okozva nekem. Csak bántották egymást, s ezzel engem és a babát is. Teljesen magunkra maradtunk kétségek között, hisz veszélyeztetett terhes voltam az első pillanattól. Párom mellettem állt ugyan, de nagyon féltettem a babát.
Rettegtem a vizsgálatoktól – a válás persze zajlott közben. Anyu sírva, Apu szitkozódva hívott, ontották a rosszat és a keservet.
Február végére vártuk, de már december 20-án megszületett kislányunk 33 hétre Dombóváron, természetes szüléssel. Körülöttünk hat jajgató orvos, és egy szülésznő, aki a páromon kívül az egyetlen biztonságot nyújtotta. Ők a szülés idején sem estek kétségbe, és helyt álltak, megszületett Zója, a mi kislányunk, a mi csodánk.
Azonnal koraszülött centrumba került a tüdeje éretlensége miatt Pécsre. Persze nem lehettem vele, ezért ez a három hét rémálom volt: óránként mehettem hozzá oda, foghattam, érezhettem kis szívét. Pécs és Tamási közt ingáztunk, sokszor derékig érő hóban, kétségek közt.
Zója három hét elteltével került haza. Mind a mai napig, így 12 évesen is igazi csoda számunkra, hisz azok után, amin mi keresztülmentünk, csoda hogyegyáltalán a szülésig eljutottunk.
A mai napig féltem Őt, és amíg élek, szeretem, hiszen egy koraszülött baba, aki csodákra képes, egy álmot valósított meg a jövetelével.
Köszönöm ÉLET!
Hozzászólás ehhez a bejegyzéshez