Ha egyszer is megpróbáltad már egy 1-1,5 év közötti gyerek vagy akár egy kétéves minden mozdulatát utánozni egy egész napon keresztül, akkor lehet elképzelésed arról, mennyi energiája, milyen hatalmas mozgásigénye van ennek a korosztálynak (is). Ráadásul ott van még a felfedezésre váró érdekességek tömkelege. Nézz körül az ő szemével, az ő magasságából, az ő agyával: mikor kellett utoljára ennyi kihívással megküzdened?
Amikor nemrégiben a dackorszakról olvashattál ugyanitt, a tomboló, szélsőséges viselkedés egyik okaként a korlátozásokról volt szó, pontosabban arról, hogy a kétségkívül fontos és szükséges korlátozásokat hogyan tudod a minimumra csökkenteni, miként érheted el, hogy gyermeked ne érezze magát folyton megrendszabályozva, és ugyanakkor biztonságban is legyen. Most nézzük meg ugyanezt egy kicsit más nézőpontból is, egy új, és érdekes könyv kapcsán.
Milyen környezetben éltek?
Sajnos a manapság leggyakoribbnak számító nagyvárosi, városi környezet meglehetősen távol áll attól, ami kicsik számára fejlődésük szempontjából ideálisnak mondható. Kevés az olyan terület, ahol szabadon futkoshatnak, mászhatnak, nagyon sok és erős inger éri őket nap mint nap. A környezetünk, a saját lakásunk is tele van mindemellett olyan veszélyekkel, amelyektől kénytelenek vagyunk valamilyen módon megóvni őket. Ráadásul ez a megóvás lényegében majdnem 24 órás szolgálatot jelent annak, akinek ez a feladat jutott, többnyire az anyának. És mi van akkor, ha már több, eltérő igényű és fejlődési szintű gyerekről van szó egyszerre? Hát, erről mindenki tudna mesélni, aki saját csemetéi mellett éli át nap mint nap ezt a helyzetet. Nagyvárosban, de még egy kisebbfajtában sem elképzelhető, hogy elengedd a kicsit az utcán, hadd futkosson kedvére. Nem engedheted meg neki, hogy megfogjon, magával vigyen minden érdekes tárgyat, amit meglát. Fúj, piszkos, ne nyúlj hozzá, dobd el!!! – hányszor kell ezt végighallgatnia egy kisgyereknek egyetlen nap leforgása alatt? Hányszor kell türelmesen várakoznia, szót fogadnia, viselkednie egy olyan életkorban, amikor még nagyon kevéssé képes az indulatain uralkodni? Időfogalma még kialakulatlan. A pillanatnyi helyzeteket örökkévalóságként éli meg, és ennek megfelelően reagál. Nem tudja, mit jelent az, hogy csak öt percig maradj nyugton, csak addig, amíg anya befejezi a vásárlást, nem képes még felfogni, mennyi az egy óra, az egy hét. Ennek következtében türelmetlen, zajos, “nem tud viselkedni”, “nem lehet vele huzamosabb ideig zárt térben kibírni”. Gondolod végig azt is, mennyi inger záporozik rá, főként zajból, fényből, gyorsan váltakozó képekből. Mit jelenthet neki egy szirénázva vágtató mentőautó, egy átlagos főútvonal mentén mérhető zajszint, az állandóan, mindenhol többé-kevésbé intenzív hangerővel hallható, változó színvonalú zene? Ráadásul a legtöbb szülő érzi, hogy valami nem igazán tökéletes ezzel az egésszel, és ezért programokat keres a gyereknek és magának, vagyis egy újabb helyzetet, ahol szabályokkal, viselkedési kívánalmakkal, meghatározott programmal, például valamilyen fejlesztő foglalkozással, tornával, énekelgetéssel szembesül a gyerek.
Ha összegezni akarnánk, mit jelent a nagyváros a totyogós korosztálynak, leginkább a kettősséget lehetne kiemelni: egyfelől túlságosan sok inger éri, másfelől nagyon kevés az igazán szabad mozgás- és felfedezési lehetőség. Persze változó, hogy melyik gyereket, családot érinti ezeknek a körülményeknek az összessége a legkedvezőtlenebbül: léteznek elevenebb, vadócabb, meg nyugodtabb személyiségű gyerekek.
Most képzeld el ugyanezt a természetben!
A legtöbb kisgyerek számára végtelenül megnyugtató és érdekes, ha a maga tempójában elszöszmötölhet kavicsokkal, növényekkel, kedvére piszmoghat, nézelődhet patakparton, erdőben, mezőn, vagy legalább, jobb híján, játszótéren. A városi gyerekek mentsvára a játszótér és park lehet, ahová remélhetőleg nem hosszú és megerőltető utazással lehet eljutni. Veszélyforrásból jóval kevesebb van, következésképp korlátozásból is. A kísérő szülőnek persze nem túlságosan érdekes és kellemes program ez, különösen akkor, amikor hideg van, esik az eső, vagy épp ellenkezőleg, kánikula van. A saját kert, amit kedvünk szerint alakíthatunk biztonságosra, kényelmesre, sokat segíthet annak a konfliktusnak a feloldásában, hogy egy felnőttnek már egészen más az, ami szórakoztató, könnyedén elviselhető, mint egy kicsinek, nem is beszélve a felnőttek egyéb feladatairól. Sajnos, mint sok más nevelési problémára, vagy inkább kihívásra, erre sem létezik tökéletes megoldás. Csak próbálkozások.
Speciális nevelési igényű gyerekek
Vannak gyerekek, akikkel a mindennapos élet nagyságrendekkel nagyobb kihívást jelent, mint egy átlagos, kissé temperamentumosabb kisgyerekkel. A Partvonal kiadó új könyvében, a Lóháton című regényben egy autista kisfiú nevelésének, gyógyulásának történetét osztja meg az olvasókkal az apa, Rupert Isaacson. Végigkísérhetjük a szülők kapcsolatának történetét megismerkedésüktől kezdve, a gyerek születését, csecsemőkorát, mássága felfedezésének, elfogadásának lassú, keserves folyamatát, a folyamatos küzdelmet a fejlesztésekkel, a mindennapi megélhetéssel, a gyerekkel való együttlét nehézségeit. Végül megrázó véletlenek sorozata vezet oda, hogy az apa egészen szokatlan utat talál a lehetséges, vágyott gyógyulás – vagy az elfogadás felé. Tanulságos, izgalmas olvasmány annak is, aki “csak” a szülői lét mindennapos párkapcsolati és gyereknevelési kihívásaival szembesül. Vajon tudunk-e, akarjunk-e egyáltalán változtatni a gyerekeinken?
