Sajnos sosem voltam az a típus, aki bármennyit ehet, mégsem hízik. Kövér kislányként sokat csúfoltak az általános iskolában. Mindamellett, hogy szerettem enni, nem sportoltam. A szüleim próbálkoztak, több helyre is beírattak, de mindig hamar feladtam.
Horváth Krisztina írása
Az első nagyobb fogyásom, amikor általános iskolából középiskolába mentem. Elhatároztam, hogy ott új életet kezdek, és nem leszek kövér. Így a nyári szünetben sikerült lekoplalnom nyolc kilót. Azon a nyáron sokat nyúltam is, így az eredmény igazán látványos volt. A középiskolában és a főiskolán is végig vékony voltam (174 cm és 62-65 kg), az új osztálytársaim el sem hitték, hogy én valaha kövér voltam. Folyamatosan figyeltem a súlyomra, és ha többet mutatott a mérleg, máris koplalásba kezdtem.
Aztán elkezdtem dolgozni. Az egész napos ülőmunka, a kiadós ebédek, nassolások és az antisportos életmód eredményeként többször felkúszott 10 kiló, amit nagy elhatározások és többszöri nekifutások után sikerült koplalással mindig leadnom. 28 évesen megismerkedtem a férjemmel, akivel esténként jókat eszegettünk és a kényelmes, nyugodt párkapcsolatban megint elhíztam, új súlyrekordot megdöntve, 78 kiló lettem. Nagyon rosszul éreztem magam a bőrömben. Többször elhatároztam, hogy „majd holnaptól” elkezdek koplalni és lemegy. Valóban elkezdtem a koplalást, de az egész napos ülés és stressz mellett nem bírtam sokáig, és max. 2 hét után farkas éhesen téptem fel a hűtőszekrény ajtaját.
Így 31 évesen 16 kilós súlytöbblettel estem teherbe. Ahogy nőtt a pocakom, látványra szépen kompenzálta a túlsúlyomat, így egészen arányos, kissé duci kismamává váltam. A terhesség alatt folyton ehetnékem volt, így a 9. hónap végére már majdnem elértem a 100 kilót. Pár nappal első gyermekem születése után minden bátorságomat összeszedve rámerészkedtem a mérlegre, amely 96 kilót mutatott. „Atyaúristen, nekem végem, mivé lettem? Hogy a fenébe fogok ettől megszabadulni???” És a hízás itt még nem ért véget. Páran mondták, hogy majd a szoptatás alatt fogyni fogok. De sajnos nem nagyon indult meg a tejem, ezért a siker érdekében elkezdtem „zabálni”. Hogy mennyi volt a csúcssúlyom, fogalmam sincs, mert nem mertem mérlegre állni. 99-101-re tippelek…
Emlékszem az érzésre, amikor leülve az óriásra hízott combjaimat nem bírtam keresztbe tenni egymáson, kétségbeesve néztem, ahogy szétfolyik a széken… Akkoriban a kedvenc ruhadarabom a férjem XXL-es mackónadrágja volt, jól nyúló, gumis derékkal, kényelmesen terjedelmeskedtem benne itthon. Mindemellett a túlsúlytól nagyon fájt a derekam is, hajolásból alig tudtam felegyenesedni.
A szoptatás befejeztével azonnal koplalni kezdtem. Még jól is esett a szoptatás miatti zabálás után böjtölni egy kicsit. Na jó, jól esett az első hétig… Nagy nehezen, óriási önfegyelemmel három hónap után sikerült leadni 10 kilót, 88 kiló lettem.
Mivel csak polgári esküvőnk volt, a férjemmel kitaláltuk, hogy egy év múlva tartsuk meg az egyházi esküvőnket is. Ez nagy motiváció volt, nem szerettem volna kövér menyasszony lenni. Nagy szenvedések közepette folytattam a koplalást, de valahogy már nem indult meg „olyan könnyen” lefelé a súlyom, és ha belebűnöztem a diétámba, hamar vissza is jött, amit addig leszenvedtem. Akkor a dietetikus barátnőm azt mondta, hogy ne akarjak gyorsan lefogyni, ne egyek ennyire keveset. Egyek napi 1200 kalóriát, sokszor keveset, és iktassak be legalább heti háromszor minimum húsz perc intenzívebb mozgást, pl. futást, ami felgyorsítja az anyagcserémet is.
Futást??? Én??? – gondoltam, de másnap már kimentem a futópályára. Elkezdtem futni és az első három perc után majdnem kiköptem a tüdőmet. Nem bírtam tovább, sétálni kezdtem. Végül nagy undor közepette a húsz percet fél kör séta/fél kör futás rendszerben nyomtam le. A tanácsot megfogadva számolgattam a napi kalóriabevitelt és betartottam a heti 3-szori 20 perc „futást”. Ennek eredményeként szépen elindult a súlyom lefelé és az esküvőnk napjára már 72 kilót nyomtam! Ahogy fogytam, a futás könnyebbé vált számomra, de továbbra is szenvedtem vele, untam, utáltam.
Megvolt az esküvő és utána szépen ellazultam, azonnal abbahagytam a futást is. Persze visszakúsztak a kilók, így a második gyerekemmel ismét 78 kilósan estem teherbe, és mintha megismételte volna magát a történelem, a szülés után megint 96 kiló lettem. Ismét magam alá kerültem, felismerve, hogy a szoptatás végeztével megint mehetek ki min. heti háromszor az „undorító” sportpályára, miközben számolgathatom a kalóriákat. Kimentem a sportpályára és végigvonszoltam magam a szokásos forgatókönyv szerint, fél kör séta/fél kör futás. Viszont pár alkalom után a túlsúly miatt megfájdultak a térdeim. Képtelen voltam futni. Onnantól kezdve számomra nem maradt más, csak a koplalás.
Nagy szenvedéssel leéheztem magam 85 kilóig, de ha kicsit lazítottam, már sokkal hamarabb visszajöttek a kilók, mint 30 éves korom előtt. 85 és 88 kiló között ingadoztam. Úgy gondoltam, hogy ez a maximum, amit ki tudok hozni magamból, és 37 évesen örüljek, hogy legalább ennyire vissza tudtam fogyni. Nem voltam magammal elégedett, de próbáltam úgy öltözni és az itthoni tükörben tudtam magam úgy látni, hogy annyira nem vész. Kis idővel később a gyerekekkel egy rendezvényen voltunk, ahol egy fotós a tudtom nélkül lefényképezett és pár nappal később ez a fotó bekerült a helyi újságba. Épp a játszótereztünk, amikor az egyik szülőtárs mutatta nekem a cikket, benne a fotónkkal. Akkor szembesültem vele igazán, hogy nézek ki: „Atyaúristen, ez nem is én vagyok!”
Hazavittem az újságot, kivágtam a fotót és kiragasztottam a hűtőre. Nagy elhatározásra jutottam: „Nem tudom hogyan, de lefogyok!!!” A célom az esküvői súlyom elérése volt, vagyis a 72 kiló. Vettem magamnak egy profi futócipőt és egy pulzusmérő órát. Az órát beállítottam a saját adataimra és a futások helyett a zsírégető pulzustartományban elkezdtem min. heti háromszor a gyors gyalogló edzéseket. Simán legyalogoltam 30-40 perceket kifulladás és térdfájás nélkül, otthon meg szorgosan végeztem a házimunkát, pattogtam a gyerekek körül. Az órám mérte a felhasznált kalóriát is, így minden nap arra törekedtem, hogy a napi kalóriabevitelem kevesebb legyen, mint amennyit egy nap felhasználok. Jól éreztem magam, nem éheztem, napi kb.1200-1500 kalóriát ettem. Szépen elindult a súlyom lefelé. Hetente átlagosan 05-1 kilót adtam le. Ez óriási lelkesedést adott. Kis idő után már nem volt elég a gyaloglás, mert jóval könnyebb és edzettebb lettem, és a kívánt pulzus eléréséhez már futni kellett. 70-80 perceket megállás és sétálás nélkül simán, és már élvezettel lefutottam.
3 és fél hónap múlva elértem a célomat, a 72 kilót. Annyira belejöttem, hogy nem álltam meg itt, 1,5 hónap múlva elértem a 68 kilót. Nagyon jól éreztem magam a bőrömben és nem csak az átalakult külsőm miatt, hanem a futás által szerzett kondimnak köszönhetően is. A derék és térdfájásom mintha sosem lettek volna. Viszont motoszkált bennem a gondolat: Mi volna, ha elérném a tinédzserkori súlyomat, a 62 kilót?
…és 3 hónap múlva a mérleg 61 kilót mutatott! A környezetem csak ámult bámult, volt olyan szülőtárs, aki alig ismert fel. Még 17 évesen vettem magamnak egy XS méretű ruhát, ami már akkor szűk volt rám, de gondoltam, hogy majd belefogyok. Ki hitte volna, hogy ez a „majd” 20 év múlva, 38 évesen, két gyerek szülése után fog elérkezni?
Se lógó bőröm, se striám nincs, talán azért, mert viszonylag lassan, sporttal és egészséges mennyiségű étkezéssel értem el a célomat. A súlyomat kisebb ingadozásokkal, 61-64 kg azóta is tartom. Odafigyelek a kalóriákra és a rendszeres sport (min. heti 2 futás) az életem részévé vált. Munkahely, sokat dolgozó férj és két kisgyerek mellett állandó időhiányban szenvedek. Nagy kreativitást igényel, hogy be tudjam iktatni a futásokat. Ha máshogy nem megy, akkor reggel magammal viszem az edzőruhámat és a munkahelyemről hazafutok.
Vicces, amikor valaki, aki nem ismert korábban, azt mondja nekem: „Jó neked Kriszti, mert te ilyen vékony alkat vagy!” Én erre inkább azt mondanám, hogy ilyen vékony alkat is!
