A népszerű közmondás szerint a nagyszülőség az élet jutalma, amiért gyereket nevelt az ember. Olykor mégis keservesen nehéz megadni saját vagy párunk szüleinek jól megérdemelt jussukat.
Károlyi Natália interjúja L. Stipkovits Erika szakpszichológus, pszichoterapeutával, a Nagyszülők a kispadon? című könyv szerzőjével
Az erős nagyszülő-unoka kapocs igazi ajándék lehet
Egyre több kutatás erősíti meg, milyen sokféle előnyt nyújt a gyerekek számára, ha élő, aktív kapcsolatuk van a nagyszüleikkel. Máskor maguk a nagyszülők nem tudják jutalomként megélni az unokájukkal tölthető időt, mert még dolgoznak, és élik új szerelemmel, hobbival, baráti körrel átszőtt életüket.
– Valahogy úgy tűnik, mintha a múlté lenne, vagy igencsak megritkult volna a hagyományos értelemben vett unoka-nagyszülő kapcsolat.
L.S.E.: Minden egyes család és történet más, nem lehet általános, minden hasonló helyzetre érvényes recepteket adni. A kulcskérdés többnyire az, hogy el tudják-e fogadni a szülők a nagyszülőket olyannak, amilyenek? Ha nem, érdemes ránézni az okára. Egy távolságtartó nagyszülő esetén a szülőben saját gyerekkori fájdalmai éledhetnek fel, hiszen az ilyen nagyi legtöbb esetben szülőként is távolságtartó volt.
De nem ez szokott történni, hanem hogy mindkét fél csak a saját nézőpontját, elvárását próbálja lenyomni a másik torkán, milyennek kéne lennie, ami a süketek párbeszéde.
Sokszor sajnáljuk az időt a párbeszédre, egyszerűbb rásütni a nagyszülőre, hogy ő ilyen meg olyan. Hogy esetleg bizonytalan, mert szülőségével kapcsolatban is ezer kétség kavarog benne, vagy feldolgozatlan tragédiák emléke kapcsolódik a lelkében egy bizonyos életkorú kisgyerek látványához. El kellene fogadni, hogy a szülő is, nagyszülő is ember, mindkét szerepet tanulni kell, egyik sem jön magától. Saját sebeink nyalogatása helyett támogathatnánk is egymást ebben a tanulási folyamatban. Sokan azt hiszik, hogy az önismereti csoportok látogatását, tréningek elvégzését jelenti. Pedig elsősorban az önreflexióra való képességet. Ha merünk kérdezni a nagyszülőktől, náluk ez hogy volt annak idején, megismerjük egymás érzéseit és szükségleteit, azzal már megtámogatjuk őket az önismeretükben. Ne legyünk vakok a transzgenerációs hatásokra: vizsgáljuk meg őszintén saját szülői viselkedésünket is. Nagy eséllyel magunk is hordozzuk azoknak a tulajdonságoknak egy részét, amit a szüleinkben nehéz elfogadnunk!
– Mit tehetnek a nagyszülők, ha szívesen vállalnának nagyobb szerepet az unoka életében, de a szülők tartják a távolságot?
L.S.E.: A szülői érés egyik fontos megugrandó kihívása, hogy idővel át tudjuk engedni a gyerekeink felügyeletét valaki másnak. Első alkalommal ez sokaknak nehéz, előfordulhat, hogy a kezdő szülő egy pár perces kimenő előtt is szorong, részletes utasításokat hagy, mikor mi a teendő a kicsivel. A nagyszülők egy része ezt magára veszi, és megsértődik: – Felneveltem egy (vagy több) gyereket, és azt hiszi nem boldogulok majd a gyerekével? Ahelyett, hogy visszaemlékezne, és együttérezne a gyerekével: – Nekem is nagyon nehéz volt, amikor először bíztalak titeket a nagyira, aztán egyre könnyebben ment. Persze ehhez egy olyan kapcsolat kell, amiben a nagyszülő képes tisztelni az unokája szüleit. Ha nem is azért, mert olyan rokonszenves emberek, de legalább azt, hogy gyereket vállaltak, és próbálják a saját tudásuk szerint a legjobbat adni a kicsinek.
Egy-egy nehéz életszakaszban ez felbecsülhetetlen segítség lehet, ám hosszútávon sérülhet a szülői identitás és a gyermek kötődése is egy ilyen felállásban.
Nagyszülőként tudni kell elfogadni, hogy az unokáért a felelősség kizárólag a szülőké. Ahogy a nagyszülők is sok mindent máshogy tennének már a mai fejükkel, a mostani szülők sem spórolhatják meg, hogy olykor “elrontsanak” dolgokat, de az élet majd ad lehetőséget a korrekciókra.
A folytatást itt találod:
