Egy pár igaz története a szülővé válás rögös útjáról. Erőt és embert próbáló harc a kisbabájukért, aki minden küzdelmet megért. De nem kellett volna ennyire egyedül maradniuk, kevésbé lett volna nehéz…
Lejegyezte: Sződy Judit
Éva és Ádám hét éve házasok, de már az esküvő előtt sem bánták volna, ha baba érkezik hozzájuk. Mire Annát megölelhették, más emberek lettek: rengeteg tapasztalattal, bölcsességgel, és segíteni akarással lettek gazdagabbak.
Sajnos már az elején két méhen kívüli terhesség követte egymást, és ezzel két petevezeték eltávolítás. A négy nőgyógyász közül, akivel akkor találkoztak, senki nem javasolt petevezeték-átjárhatósági vizsgálatot, ami megmenthette volna a helyzetet. Így csak a mesterséges megtermékenyítés maradt. Először egy állami finanszírozású intézményt kerestek fel, ahol háromszor próbálkoztak lombikkal, de futószalagon érezték magukat.
“Mentünk, mint a gép, ha valami eltérés volt, annak nem jártak utána, probléma is lett belőle később. Háromból három kísérlet sikertelen volt. Ádám azt mondta, itt álljunk meg, keressünk másik intézményt. Új vizsgálatokba kezdtünk az új helyen, bíztunk benne, annak ellenére, hogy sokan figyelmeztettek: ne számítsunk arra, hogy kedvesen fogadnak. Olyan hangot ütött meg a vezető, hogy lelkileg padlóra kerültem. Közben kiderült a laboreredményekből, hogy az előző kezelések eléggé leamortizálták a májamat, egy évig jártam májspecialistához, hogy kiderítsük a magas értékek okát. Amúgy minden eredmény kitűnő volt, az értékek mégis magasak maradtak. Amikor már májbiopsziával fenyegettek, úgy döntöttem, ennek nincs értelme tovább, mert csak a sötétben tapogatózunk.
Szerencsém, hogy az egyik barátnőm biológus, és pont egy magán meddőségi központban dolgozott akkor. Elmentünk hozzá, és úgy éreztük, végre találtunk egy helyet, ahol foglalkoznak is velünk. A mi személyünkkel. A sajátos helyzetünkkel. A doktornő, akihez kerültünk, azt mondta, egy darabig szedjek fogamzásgátlót és megszűnnek a májfunkció problémák. Mondta ezt úgy, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne. És igaza lett, valóban megoldódott az, amire egy évünk ment el előtte. A barátnőm pedig mindig mellettem volt. Rengeteget segített, mindent elmagyarázott, megkérdezte azt is, milyen zenét hallgassanak a megtermékenyített sejtjeink. Megnyugtató volt, hogy valaki vigyáz rájuk. Nagyon jó volt, hogy végre elmondták, melyik vizsgálatot miért végzik, hogy milyen beavatkozástól mi várható. Ott helyben megcsináltak mindent, nem kellett szaladgálnunk. Úgy tűnt, hogy itt sikerrel járunk. Ikrek voltak a pocakomban. De sajnos a 16. héten mindkettőnek megszűnt a szívműködése. Meg kellett műteni…elbúcsúztunk. Ez volt a mélypont… Gondolkodtam rajta, hogy kell-e ez nekünk. Kiderült, hogy a műtétek és kezelések következményeként polip és összenövés is van odabent, műtét műtétet követett. Ez volt a kapcsolatunk mélypontja is. Kerestük az okokat, a miérteket, de választ nem kaptunk kérdéseinkre.
Egy év erőgyűjtés
Kellett egy év, hogy összeszedjük magunkat. Méregtelenítés, nyaralás külföldön. Kimondtuk, hogy mostantól nem a lombik lesz az elsőszámú cél az életünkben, hanem mi. Mi vagyunk a fontosak. Ledarált minket az is, hogy minden pénzünk elment az utolsó két lombikra. Megtanultunk spórolni, ahogy soha. Még csizmát is az anyukámtól „örököltem”, azóta is nagyon rossz erre az időszakra gondolni. Közben kirúgtak a munkahelyemről is, nem rejtették véka alá, hogy a kezelések miatti sok hiányzásom az ok, jobb, ha nem ott folytatom. Ráadás, hogy a munkakörömből adódóan rengetegen drukkolnak, kérdezősködnek, szinte ki van teregetve a magánéletünk. Rájöttem, hiba volt elmondani ennyi embernek őszintén, milyen harcot vívunk. Nagyon nehéz volt újra és újra közölni mindenkivel, hogy megint nem sikerült. Találtam új munkahelyet, fogytunk néhány kilót, természetgyógyászhoz jártunk, már nem is tudom megmondani, hogy mi vezetett a sikerhez.
Az otthonos kis klinika
Végül, amikor összeszedtük magunkat, találtunk egy teljesen új, családias magánintézményt, ahol csak annyi párt kezeltek, ahánnyal minőségi munkát tudtak végezni. Találtunk egy remek doktornőt, aki áttekintette az addigi anyagainkat, és nem értette, miért nem sikerült eddig. Nem ígérgetett, tárgyilagos volt, de nagyon korrekt és segítőkész. Belevágtunk. Mindkét petesejt megtapadt, az egyikük szépen fejlődött végig. Ő lett Anna. Döbbenetes visszagondolni arra a sok nehéz évre, ami mögöttünk van, úgy, hogy a terhesség végül csodálatos és panaszmentes volt, a kisbabánk pedig másfél óra alatt megszületett.
Magányos lombikos
A sok-sok év alatt szinte senki nem foglalkozott a lelkünkkel, azzal, hogy kézen fogjon, és végigvezessen ezen a folyamaton. Nem arra gondolok, hogy pszichológushoz kellett volna küldeni bennünket, hogy derítse ki, mi a meddőség oka. Ilyen lehetőség rendelkezésünkre állt az egyik magánintézményben, de nem volt túl meggyőző és megalapozott sem. Senki nem foglalkozott azzal, hogy mit él meg ilyen helyzetben a nő meg a férfi. Mit élsz át, amikor minden nap betelefonálsz, hogy hány petesejted van, hogy sikerült-e a megtermékenyítés, hogy vannak az embriók.
Amióta megvan Anna, több lombikos anyával beszélgettem, és rájöttem, hogy szó szerint ugyanazok a kérdéseik, az aggodalmaik. Hogy jól adtam-e be magamnak az injekciót, hogy honnan lesz pénzünk, hogy mi lesz, ha azt mondják, most sem sikerült, mik a terhesség első jelei… Elkezdtem blogot írni, hogy a sorstársaim olvashassák, mert erre szükség van. Mindenkinek. Ami számomra stressz, az stressz a férjemnek is. A hét lombik után már tudom, hogy jó lett volna egy önsegítő csoportba belépni. De az elsőnél, másodiknál még mindenki kemény csaj: nem kell segítség, menni fog, megcsinálom egyedül. Már tudom, hogy nem kellett volna ennyit küszködni. Sokkal színesebben látom már ezt a területet, és segíteni szeretnék valami módon azoknak, akiknek szükségük van támogatásra.” (https://lombikmentor.cafeblog.hu )
Légy te is HelloBaby! magazin előfizető!
A témában ajánljuk még:
