Viktória történetében nem a vizsgálatok, beavatkozások sorát vetheted össze a saját kálváriátokkal, bár ez sem volna tanulságok nélkül való. Inkább a babához vezető lelki út az, amiről beszámolója szól.
Szerző: HelloBaby magazin
Nem hittem el, hogy nem lehet gyermekem
Igazán családcentrikus, kislánykora óta anyaszerepről álmodozó nőként kissé mellbevágott a tizenegy évvel ezelőtti vizsgálat eredménye: a petevezetőim el vannak záródva, igen csekély a valószínűsége annak, hogy természetes úton gyerekem lehet.
Na, nem mintha nem számítottam volna erre. Ugyanis sok évvel azelőtt volt komoly kismedencei gyulladásom volt. Akkor persze elmondták, hogy valószínűleg roncsolódtak a petevezetőim, és nem lesz könnyű anyává válni. Akkor arra gondoltam, hogy vagy mégis megúszom, vagy addig sokat fejlődik az orvostudomány, vagy tévednek.
Bíztam és bíztam…
Örök optimizmussal bíztam benne, hogy majd csak jól alakul az életem. Ez az optimizmus megmaradt később is: semmi baj, hipp-hopp, részt veszünk egy lombikprogramban, és már ki is küszöböltük a problémát. Hát, ez sem volt ilyen egyszerű. Ehhez el kellett telnie tíz évnek, el kellett fogyasztanunk három lombikbébi centrumot, és számtalan nő- és egyéb gyógyászt. Míg a kilencedik beavatkozásra (lombikkezelések, fagyasztott embrió beültetések) végre megtörtént a csoda!
Anya leszek!
Az élet kicsit visszaadott abból, amit elvett: egy szinte problémamentes, egészséges várandósságban lehetett részem, amely addigi életem legboldogabb időszaka volt. És amelynek végén végre karomban tarthattam az igazi szerelmünk gyümölcsét: az egészséges, gyönyörű, eleven kisfiunkat.
Ismeretlen labirintusban
Úgy éreztem magam az eltelt tíz évben, mint egy nyaralás alkalmával Horvátországban. Persze nem azért, mert annyira jól szórakoztam volna. Hanem mert egy hosszú kirándulás után másik úton akartunk a szállásunkra visszamenni. Bekeveredtünk a hegyek közé, úttalan utakra, és sosem lehetett tudni, hogy a következő hágónál megpillantjuk-e a célt jelző tengert.
Na, pont így éreztem magam, mikor minden egyes próbálkozásnál töretlen optimizmussal azt gondoltam, már csak karnyújtásnyira van a boldogság.
Az segít valóban, amiről úgy érzem, hogy használ
Vizsgálatok, kezelések, számok, dátumok unalmas sora jöhetne számolatlanul. Számos gyógymód, torna, diéta, olykor nagyon komoly orvosi beavatkozások. Szinte nincs is olyan, amit meg nem próbáltam. Azért akadt olyasmi is, amire azt mondtam: minden hókuszpókusznak még én sem dőlök be. Közben kiderült még néhány apróság, ami akadályozhatja a teherbeesést, de ezeket kezelve sem sikerült elérni a hőn áhított beágyazódást. Lassan már pszichiátriára akartak küldeni, hogy túlságosan szorongok, de akkor azt mondtam, hogy itt álljunk meg, mindennek van határa.
És rájöttem, hogy nem kell minden gyógymódot kipróbálni. Csak azokat, amelyekről úgy érzem, hogy használnak, amelyeket szívesen viselek el. Természetesen mindenhol biztattak, hogy hasonló eseteket sikerrel kezeltek. Hittem is, és most is hiszem, hogy a legtöbb gyógymód mind-mind segített egy kicsit. Hogy végül melyik hozta meg az eredményt? Ki tudja – annyi mindent változtattam a sikeres alkalom előtt is.
Ami nekem jót tett…
Nekem személy szerint a pszichológus, a reflexológus és a séta segített a legtöbbet. Azonban ennél sokkal fontosabbak az egyéb megfontolások, mint például hogyan lehet mindezt épp ésszel túlélni? Mi hajtja tovább az ember lányát az úton, mikor sosem tudja, mennyi van még hátra? Sőt: hogyan lehet mindebből előnyt kovácsolni?
Hittem és küzdöttem
Mint általában az ilyen esetekben, megvoltak ennek a folyamatnak is a jól megkülönböztethető fázisai, az állandó remény és kétségbeesés váltakozásán kívül. Sosem használtam a meddőség kifejezést – helyette azt mondtam, hogy kihívásokkal küszködöm a fogantatás terén.
„Az út a cél” – fogalmazta meg Lao-ce, és valóban igaza volt. Egyrészt személyiségfejlődésen mentem keresztül, másrészt számos dologgal gazdagodott az életem. Most is biztos vagyok benne, hogy az ember életének értelmét a gyerekek adják, de időközben arra is rájöttem, hogy akad még más is, amiért érdemes létezni. Komoly hobbikat, elfoglaltságokat kerestem és találtam magamnak, amelyek megváltoztatták az életem. Bár elcsépelt gondolat, nagyon jellemző volt, hogy megtanultam minden apróságban látni a szépet, a jót. Arra törekedtem, hogy jól érezzem magam.
Gyermek nélkül nem tudok élni
Elengedtem valaha az álmom a saját gyermekről? Vagy másképpen: tudtam őszintén azt mondani, hogy tudnék élni gyermekek nélkül? Nem! Éppen ezért az örökbefogadási eljárást is elkezdtük harminchat éves koromban, mert a negyven évet már lélektani határnak tekintettem. Nagyon drukkoltam, hogy előbb sikerüljön saját gyerek, a férjem még inkább húzódozott az örökbefogadó szülővé válástól. Érdekesség, hogy 2011 novemberében végeztük el az ehhez szükséges tanfolyamot, és 2013 novemberében derült ki, hogy babát várunk, végre nem hiába!
Mi volt a legnehezebb?
Minden kudarc után újra talpra állni. Elviselni, hogy újra karácsony, újra nyár, fordul a Föld, és én ki tudja, mikor leszek ANYUKA. Úgy éreztem magam, mint aki az utolsó vonatot is lekéste. Honnan volt erőm? Természetesen elsősorban a mindig mellettem álló férjemtől. Másoktól, akik végül sikerrel jártak hasonlóan rögös úton járva. És az új elfoglaltságoktól szinte teljessé váló életemtől.
Mi a legfontosabb üzenetem?
Neked, aki babát szeretnél: találd meg az életben azokat a dolgokat, amelyekért még érdemes élni, és közben járd végig az utadat örömmel! Talán már holnap kopogtat a gólya…
A szakembereknek, akik segíteni szeretnének: a meddőségi kivizsgálás menedzselése Magyarországon egy-egy fanatikus orvos törekvéseitől eltekintve HIÁNYZIK! Ha az ember nem járja ki az útját maga, és nem sajtolja ki az orvosokból a felelős, a pácienst is bevonó gyógyítást (persze tisztelet a kivételnek), csupán ide-oda küldözgetik. És a legértékesebbet veszíti: az időt.
CSALÁDTERVEZÉS-BABATERVEZÉS könyvünkben minden fontos kérdésre választ adunk a családalapítás előtt állóknak és családbővítést tervezőknek, sok-sok hasznos információval kiegészítve.
