Ha szülőként sérült gyermekkel találkozunk az utcán vagy egy társaságban, esetleg sérült csöppség születik a családban, akkor sokszor nem tudjuk, mi a helyes viselkedés. Odaengedjük hozzá a gyermekünket? De mi lesz, ha valami illetlen dolgot kérdez? Egyáltalán: biztonságban van-e egy sérült gyermek társaságában?
Szerző: Pákhné Fekete Alexandra
Teljesen természetes dolog, hogy kérdések fogalmazódnak meg bennünk, amikor számunkra szokatlan helyzetbe kerülünk és a gyermekünket is óvni szeretnénk. Ilyen lehet például az, ha a szűkebb-tágabb környezetünkben sérült gyermek közelébe kerülünk. Mit tegyünk, és mit ne?
Neveletlen gyermek vagy sajátos nevelési igényű?
Első ránézésre sokszor nehéz eldönteni, hogy az adott kisgyermek sérült-e. Lehet, hogy csak máshogy néz ki, de szellemileg teljesen ép, és az is lehet, hogy külsőleg semmi probléma nem látszik rajta, de közben mentálisan hatalmas kihívásokkal küzd. Az is előfordulhat, hogy egy teljesen egészséges totyogónak van éppen nagyon nehéz napja, és ezért viselkedik a megszokottól eltérően.
A játszótéren vagy a boltban találkozva ilyen gyermekkel, kívülállóként persze nem is kell ebbe belelátnunk. Ha azonban együtt jár a gyermekünkkel bölcsis vagy ovis csoportba, vagy baráti, családi összejöveteleken rendszeresen találkozunk vele, mindenki érdekében az a jobb, ha beszerezzük a szükséges információkat.
Az intézményi csoportokban bátran forduljunk a gondozónőhöz vagy az óvónőhöz – ha kérdésünk van, ő segíteni fog. Amennyiben az érintett gyermek szülei nyitottak erre, őket is megkérdezhetjük. A családban, a baráti körünkben egyértelműen a szülőhöz forduljunk kérdéseinkkel.
„Mondd csak, a te babád sérülten született?”
Kommunikáljunk, de persze ne a fenti mondattal vágjunk a közepébe! Adjunk lehetőséget a szülőnek arra, hogy elmondja, amit szívesen megoszt a gyermekével kapcsolatban! Például kezdeményezzünk beszélgetést akár a mi gyermekünkről, akár általánosabb témáról.
Ez a hallgatás, ez az elszigetelődés pedig nagyon rossz és ijesztő mind a sérült gyermek, mind a szülei számára. Ők ugyanúgy szeretnének részt venni a délutáni ovis pikniken, vagy a családban egy születésnapon, mint bárki más.
A legjobb, amit tehetünk, hogy ugyanúgy kommunikálunk velük, mint akármelyik más gyermek szüleivel. Vegyük figyelembe, hogy nekik nehezebb lehet a kapcsolódás, hiszen sokszor úgy érzik, ők „mások”, ők kilógnak a sorból, ők talán meg sem érdemlik, hogy jól érezzék magukat…
Ezért nyissunk mi feléjük! Mosolyogjunk, legyünk természetesek, beszélgessünk úgy, mintha nem dőlne össze mindjárt a világ… Hiszen nem is fog. Ha többször beszélgettünk már például az anyukával, akkor lehet, hogy magától is elmondja, mi az ő történetük, vagy ha nem, akkor finoman rákérdezhetünk, például így: „ A kisfiadnak nehezen megy a mozgás, ugye?” – és utána csak engedjük tovább folyni a beszélgetést.
Segítőkészen és őszintén
Hogy mivel? Először is, gratuláljunk nekik a kis jövevényhez! Lehet, hogy mondjuk, látássérült, de ugyanolyan puha és babaillatú, mint minden más kisbaba. Neki és a szüleinek is joguk van a boldogsághoz! Hívjuk fel a szülőket rendszeresen, és ha a kicsi egészségi állapota megengedi, találkozzunk velük; tudassuk, hogy nincsenek egyedül, számíthatnak ránk.
De ő is szeretne beszélni és futkározni, és szeret labdázni. Legközelebb labdázzunk vele egyet, jó?”
A gyerekek nagyon rugalmasak, szívesen játszanak sérült társaikkal. Lehet, hogy az utóbbiaknak nehezebben megy a járás, de közben hatalmas lehet a szívük. Lehet, hogy nehezen érthető a beszédük, de például gyönyörűen rajzolhatnak. És persze, ők is ugyanolyan gyerekek, mint bármely másik – csak egy kicsit még különlegesebbek.
Mit jelent az, hogy sajátos nevelési igényű egy gyermek?
Az SNI jelentése: sajátos nevelési igényű. Hogy egy adott gyermek esetében erről van-e szó, azt pedagógiai szakszolgálat állapítja meg. Ez a mozaikszó igazából egyfajta gyűjtőfogalom; a mozgásszervi, érzékszervi, értelmi vagy beszédfogyatékossággal élő, illetve a halmozottan sérült gyermekeket nevezzük SNI-snek.
