Egyik vendégem lelkesen jött a HelloBaby! magazin Sikertörténet felhívásával: Szeretnélek benevezni és elmondani, mennyire jó, hogy itt vagy nekünk. Úgy ragyogott a szeme, hogy nem is tehettem mást, örömmel vállaltam – írja Ila Krisztina, FittAnyu, a Fitt Torna Stúdió megálmodója, a Lélekhíd blog szerzője.
Igen fiatalon, 20 éves főiskolásként lettem anya és két év múlva a diplomaosztón, Balázs után már Ádám is ott volt a láthatóan gömbölyödő pocakomban. Szerelemből fogant, nagyon várt babák voltak és évekre elfeledtették velem, hogy az érettségit követően még egész más terveim voltak. A férjem fotográfus volt, vállalkozóként dolgozott, de nem csak az otthonunk funkcionált műteremként, ha a munka elszólította, legyen az bárhol és bármikor, ő ment. Ha pedig megjött, úgy örültünk neki, mint ritkán látott ajándéknak, ugrottunk a nyakába. Én pedig, hogy az életünk minden szinten működjön, feleségből asszisztenssé is lettem, miközben vezettem a háztartást, és hoztam-vittem a gyerekeket az otthon-óvoda-iskola-edzés-játszótér ötszögében.
27 éves voltam, amikor a depresszió jelei mutatkoztak rajtam. Kezdetben alvászavarom volt, később azonban a testem egyéb ’furcsa’ tüneteket is produkált, egyiket a másik után. ‘Beállt a derekam’, megdagadt a bokám, kemény csomók nőttek a bőröm alatt… Nem tudtam, mi történik velem, csak azt, hogy a torkomat szorongatja a sírás amikor a gyerekeimre nézek, akik ártatlan angyalokként csicseregtek, bújtak, mosolyogtak rám, és én a legjobb anya akartam lenni, aki csak létezik, miközben vizsgáltak, szurkáltak, és tanácstalanul ingatták a fejüket az orvosok. Aztán belázasodtam. Napokig 40 fok alá nemigen akart menni a lázam, mígnem egy újabb vérvétel eredményét látva az orvos kimondta azt a szörnyű mondatot: vérképzési betegség, a leukémia egyik fajtája. A szavak olyan erővel ütöttek, hogy megállt az idő, megszűnt a Föld forogni. Az nem lehet! Nekem dolgom van! Nekem látnom kell felnőni a gyerekeimet! Ma már egész jók a kilátások a gyógyulásra, mondták, én pedig alávetettem magam mindennek, ami erre esélyt adott. Kórház, újabb vizsgálatok következtek, majd a második műtétnél kiderült, minden tünetnek az a hasüregemet kitöltő gyulladás volt az oka, amitől addigra talán perceken múlt az életem. Emlékszem a gyerekeim arcára. Még kicsik voltak és nem értették, mi történik, csak azt érzékelték, hogy valami nagy baj van. És én vissza akartam jönni, hogy elmondjam, mennyire fontosak nekem.
Mire az egész lezajlott, önmagam árnyéka, egy fizikai roncs lettem. Március 8-a volt, lefogyva, erőtlenül ültem a kórházi ágy szélén, miközben a gesztenyefákon duzzadtak a rügyek és a szívem mélyén egy aprócska mag kezdett növekedni hitből, az élet szeretetéből. De akkor még csak látszólag gyógyult meg a testem, a lelkem még nem tisztult meg minden hordalékától.
Átgondolva a kapcsolatomat önmagammal, az életemmel és annak szereplőivel, kiléptem az akkor már családivá nőtt vállalkozásból és hostessként kezdtem dolgozni promóciókban, rendezvényeken. Mozgalmas, kihívásokkal teli munkáim voltak, szerettem, szerettek, anyagilag is független lettem. És épp, amikor egy projectmenedzseri ajánlatot kaptam egy ügynökségtől, 35 évesen, ágynak döntött egy ülőideg gyulladás. Én, aki világéletemben mozgékony voltam, sportoltam, egyszeriben menni, de még állni sem tudtam huzamosabb ideig. A lábam nem engedelmeskedett, és még vesegörcsökön edződött tudatom sem volt képes megzabolázni a fájdalmat, amitől egy ízben el is ájultam. Kiderült, porckorongsérvem van, és karnyújtásnyira került a műtét. Akkor már túl voltam négy másikon, és lehet, csak nem akartam egy újabbat, de hajlok rá, hogy azt gondoljam, az a folyamatosan növekvő magocska törte át addigra a szívem kemény burkát, eldöntöttem, műtét nélkül akarok meggyógyulni. Alaposan körüljártam a lehetőségeket, de mivel egyetlen komplex megoldást sem találtam, részekből, a legjobban működő elemeket gondosan kiválogatva kezdtem építeni a tudást, amivel sikerült.
És miközben gyógyultam, felizzott bennem a vágy, hogy ezt a kincset tovább adjam. Bár rengeteg személyes, gyakorlati tapasztalatra tettem szert, az alapos szakmai tudás még hiányzott hozzá, ezért ismét iskolapadba ültem. Ekkorra már túlvoltam a váláson, és két nagy gyerekem, munka és az adósságok eltalicskázása mellett vetettem magam a tanulásba. Egyszerűen megszólított a tudás, hívott és én óriási tudásszomjjal követtem. Tanultam a lélekről, a testről, az energiagyógyászatról, elsajátítottam különböző masszázstechnikákat, majd megszereztem a testépítés és fitness sportedző képesítést, mellyel már edzéseket is vezettem. Ezt követte a testegyensúly, gerinctréning oktató képzés, amit elvégezve már olyan szakmai tudással rendelkeztem, hogy magabiztosan kezdhettem a megálmodott torna stúdió létrehozásán dolgozni.
45 évesen végül kiléptem az ügynökségtől, ahol 11 évet töltöttem, hogy az energiámat a megvalósításba fektethessem, és minden olyan legyen, amilyennek elterveztem; egy vidám és családias hely, ahol nem csak a test fontos, de a személyesség, a lélek is. Mert a vendégeim nem egyszerűen tornászni, a gerincüket karbantartani jönnek, arra vágynak, hogy teljesebb életet éljenek, hogy többet, jobbat hozzanak ki önmagukból, az életükből. Különleges és motiváló ezt a célt szolgálni.
A vendégeim szeretete és kötődése inspirált, hogy a gerinctréning mellett elindítsam a kismamatornát. Amikor egyikük megtudta, hogy babát vár, megkért, hagy járhasson továbbra is hozzám. A hír gyorsan eljutott a kismamákhoz, egyre többen lettünk az órákon és ezzel együtt egy újabb csoda költözött az életembe. Elkísérni a kismamáimat 2-3 trimeszteren át a szülésig, segíteni őket fitten, jó közérzettel megélni a testükben-lelkükben zajló változásokat, majd látni egy kis élet megszületését, ezzel az élménnyel nem lehet betelni. 5 év után is felemelő és boldogságkönnyes.
A gyerekeim közben felnőttek. Megélték a harcot, amit önmagammal vívtam, az útkeresésemet, és azt, hogyan találtam végül arra az önmagamra, aki képes egész-ségben élni, újra társat választani. Talán az én példám is erősítette őket, hogy ilyen hamar önállóak lettek és elmondani sem tudom, milyen büszke vagyok rájuk és mennyire inspirál, hogy ők is azok lehessenek rám.
A boldogság az a szó, amit félve mondunk ki, mert tudjuk, milyen törékeny, de épp ez a törékenység adja meg az értékét. Mernünk kell boldognak lenni, hinni abban, hogy megérdemeljük.
A lehetséges nyereményt szeretném az említett vendégemnek ajándékozni, akit nem csak azért tisztelek, mert 13 gyerekes anyukaként nagyszerűen helyt áll, de emellett megőrizte az érzékenységét és segítőkészségét mások iránt is.
Ha tetszett Ila Krisztina sikertörténete, lájkold és oszd meg Te is! ha neked is van sikertörténeted, küldd el nekünk!
