„Slow life”, halljuk mostanában nagyon sokszor ezt a divatos kifejezést – de vajon kinek mit jelent lelassulni? És hogyan tudjuk könnyen átadni ezt az életszemléletet a gyermekeinknek?
Szerző: Sánta Dávid blogger, @santabros
A húszas éveink elején könnyen, olykor forrófejűen vetjük bele magunkat az élet nyújtotta kihívásokba, jöhet munka, költözés, és a felgyorsult világ által nyújtott bármilyen kihívás, hullámlovagként könnyedén pattanunk egyik hullámról a másikra. Aztán telnek az évek, családot alapítunk, megérkeznek a gyerekek, és azt vesszük észre, hogy a már megszokott világunk fenekestül felfordult. Próbáljuk az eddigi teendőinket a már jól megszokott polcra helyezni, de a rengeteg új megoldandó feladat, kihívás hol az egyik, hol a másik oldalon löki le mindazt, ami már nem fér oda.
Információ áradatban
Csörög a telefonunk, e-mail-értesítés érkezik, böngésszük az üzeneteinket a social médián. A telefonunkkal kelünk és fekszünk, az információ olyan gyorsan ér el hozzánk, hogy már szinte abban a pillanatban, amikor megkapjuk, már nem is aktuális. Nincs az a felnőtt, aki tudatosság nélkül tudná tartani az ütemet a világgal. Vajon mi a helyzet a gyerekekkel? Ebben szocializálódnak persze, viszont nem mindegy, hogy szülőként milyen hamar terelgetjük őket a tudatosság ösvénye felé.
Hogyan tehetjük ezt?
A megoldás nagyon egyszerű. Mutassunk példát! Próbáljunk meg lassítani! Ne féljünk időt szánni magunkra. Ne féljünk időt szánni a párunkkal egymásnak, meg persze a családnak.
Ha futsz, csak fuss! Ha sütsz, süss igazán!
Ha például kitűzzük célul, hogy ma futni megyünk, az ne a rohanásról szóljon, hanem rólunk. Az az idő száz százalékban legyen a miénk, érezzük, amint megtelik a tüdőnk oxigénnel, érezzük a friss levegő illatát, érezzük, ahogyan ki- és belélegzünk. Lássuk meg a természet szépségeit, egyszerűen csak élvezzük az életet.
Egy másik példa: ha szeretnénk olvasni vagy sütni valamit, az se arról szóljon, hogy gyerünk, gyorsan, mert most csak ennyi időt terveztünk rá. Teremtsünk meghitt atmoszférát, gyújtsunk meg egy gyertyát, kapcsoljunk be lágy zenét. Élvezzük a pillanatot, ami csak a miénk, kortyoljunk el egy finom kávét vagy egy pohár bort, és engedjük, hogy minden más csak történjen körülöttünk. Azt vettem észre, hogy sok esetben nehéz összetoboroznom a családot egy-egy közös biciklizéshez vagy kutyasétáltatáshoz. A feleségem a rengeteg házimunkát és elvégzendő feladatot látja maga előtt, a gyerekek pedig egyszerűen csak nehezen zökkennek ki a hétköznapi rutinból. De miután elindulunk és mindenki kilép a megszokott körülmények közül, elkezdünk figyelni. Figyelni olyasmikre, amik mindig ott vannak, csak attól a sok mindentől, ami azon a bizonyos „polcon” van, nem látjuk őket. Attól viszont, hogy megállunk, picit lassítunk, előtérbe kerülnek azok a dolgok, amelyek igazán fontosak, mintha csak a hagyma héját bontanánk le rétegről rétegre.
A gyerekek pedig minden rezdülésünket, mozdulatunkat, tettünket figyelik, és később a sajátjukként használják majd. Nem mondom, hogy ki kell lépni a 21. századból, de érdemes minden lehetőséget és a lehető legszélesebb perspektívát biztosítani nekik.
Nem nagyvárosi lét
Mi három éve költöztünk egy nagyváros melletti községbe, akkor a gazdasági helyzet és főként a hihetetlenül magas ingatlanárak sodortak ide minket. Persze amikor mérlegeltünk, nagyon sokat számított nekünk az is, hogy itt majd könnyebben tudjuk közvetíteni a gyerekeknek azokat az értékeket, amelyekről itt már szó esett.
Tudtuk, hogy itt nem az autózás, hanem a biciklizés lesz a legelterjedtebb közlekedési forma, ahogyan abban is biztosak voltunk, hogy olykor alig fogjuk tudni behívni a gyerekeket az udvarról. Ez a gondolkodásmód mindenben ott van; a közös alkotásainkban is, amiket a sétáinkon gyűjtött levelekből hozunk létre.
Gondoljunk bele, ha gyermekünk ezt a szemléletmódot már kiskorában elsajátítja, mennyivel izgalmasabb, tartalmasabb, valódi élményekkel és érzésekkel telibb lesz az élete!
Ajánljuk Sánta Dávid korábbi írását: