A „B” baba, vagyis a 2180 grammos Luca fejjel követte a tesóját egy perccel később, 9:44-kor. Csodálatosan hangosan felsírt, őt is megmutatták, formás volt és egészséges színű.
Szerző: Pintér Mónika blogger, Szeretetkonyhám
Boldog voltam!
A babákat elvitték, majd kezdődött a műtét hosszabbik része, a hasam rendbetétele és összevarrása. Ez elég sok időt vett igénybe, legalábbis én így éreztem. Az időérzékemet elvesztettem, nem tudtam, mennyi idő telt el, de úgy tűnt, hosszúak a percek. Csak a kisbabáimra tudtam gondolni, hogy remélem, minden rendben van velük, és hogy már biztosan az apukájukkal ismerkednek.
Amíg rendbe tettek, addig is folyamatosan kapcsolatban voltak velem a jelen lévő orvosok és segítők. Aztán egyszer csak átkerültem az ágyamba és mehettem a posztoperatív szobába. Ezen a helyen a hasi műtéten átesett nők ébredeztek. Mikor a szobába értem, már ott várt egy kedves szülésznő, aki elmondta, hogy a babákkal minden rendben van, 10/10-es Apgarral, egészségesen születtek, semmilyen adaptációs nehézségük nem volt, semmilyen beavatkozásra nem szorultak, légzéstámogatásra sem, de Lottika pici súlya miatt átkerültek a PIC-re, ahová apukájuk elkísérhette őket. Azon a napon már nem láthattam a férjem. Nem engedték be hozzám. Telefonon és Viberen tartottuk a kapcsolatot. Küldte a képeket a lányokról, és biztosított arról, hogy minden rendben van.
Készen a találkozásra
Ahogy teltek az órák az őrzőben és múlt az érzéstelenítő hatása, egyre nagyobb fájdalmat éreztem – főleg, amikor megnyomkodták a hasam. Mégis alig vártam, hogy végre este legyen és lábra állhassak. Aludni egyáltalán nem tudtam, doppingolt az adrenalin, és az a tudat, hogy egészségesen megszülettek a kislányaim. Mégis, valahogy végtelen ürességet éreztem. A protokoll miatt elszakítottak tőlük, pedig laikusként azt gondolom, nem volt rá okuk. Nem volt aranyóra, nem kaptam meg őket egy percre, egy puszira sem. Csak felmutatták őket és már el is szaladtak velük. 24 órán át nem találkozhattam a lányokkal, mert amíg én a posztopon lábadoztam, addig ők egy másik épületszárnyban, a PIC-en melegedtek. Csalódott voltam. Úgy éreztem magam, mint a többi lábadozó nő, akik nem szültek, csak hasi műtéten estek át. Így szándékosan sohasem használtam a „szültem” szót a babáim programozott világra segítése után.
Műszakváltás után beengedték hozzám a szobatársamat a nőgyógyászatról, aki hozott még nekem vizet a szobánkból. Elmeséltem neki a délelőtt történéseit, majd végre eljött a perc, hogy felkelhettem. Nem volt egyszerű, de hajtott a vágy, hogy mielőbb regenerálódjak és mehessek a babáimhoz. Az első felállás alkalmával megkerültem a szobát, hatalmas élmény volt. Ekkor jön rá az ember, milyen nagy dolog az, ha szabadon mozoghatunk, láthatunk és érezhetünk. Mosakodtam, fogat mostam, majd szép lassan kikerültek belőlem a csövek is. Először a katéter, majd a dréncső. Mire másnap délelőtt megérkezett értem a férjem, hogy áttoljon a babákhoz, készen álltam.
Végre együtt!
Összességében elmondhatom, hogy a második császárom „gyógyította” az elsőt – egészen biztos vagyok benne: sokat segített az, hogy felkészültem. A műtét helye a hasamon az élet kapuja, ahol a kislányaim a nagyvilágba érkeztek. Alig vártam a nagy találkozást! Megérkeztünk a PIC-re, megtörtént az alapos fertőtlenítés és bemosakodás, beöltözés, majd végre megpillanthattam őket az inkubátorban. Gyönyörűségesek, de icipicik voltak.
Az egyetlen méhlepény nem tudta nagyobbra növeszteni őket, én mégis formás csodababáknak láttam őket és potyogtak a könnyeim. Boldog voltam, hogy minden jól alakult, és mindannyian egészségesen túlvagyunk a várandósságon. A PIC-re 0-24-ben be lehetett menni, de fix etetési időpontok voltak, és célszerű volt akkor érkezni. Megnézhettük, sőt inkubátoron keresztül megpróbálhattuk etetni a piciket. Minden alkalommal a posztoperatív szobába kellett visszatérnem, és 3 óránként mehettem a lányokhoz a PIC-re. Mindig akadt valaki, aki kerekesszékben áttolt: a férjem, a kórházi védőnő, vagy egy kedves anyatársam, akinek a kisfia szintén a PIC-en volt. Értem jött a nőgyógyászatra, hogy segítsen. Hálás vagyok neki is!
Az inkubátorból hamar kikerültek az ikrek és átkerülhettek a „hizlaldába”. Sajnos, a protokoll miatt 48 óra telt el a születésüktől addig, amikor először kézbe vehettük őket. Csütörtökön születtek, és szombat este jelezték, hogy Luca másnap az újszülöttosztályra mehet. Szinte repültem örömömben! Vasárnap délelőtt együtt kerültünk fel az újszülöttosztályra, egy egyágyas, minden extrával felszerelt szobába. Volt külön fürdőszoba, szoptatós fotel, és pelenkázó is a kiságy mellett. A személyzet kedvesen viselkedett és nagyon támogatóan. Hálával tartozom az ott töltött napokért!
Persze az egyik szemem sírt, a másik nevetett: végre ismerkedhettünk Lucával, ugyanakkor mardosott a lelkiismeret, hogy Lottit a PIC-en hagytuk. 3 óránként átmentem hozzá, beszéltem, énekeltem neki, próbáltam mellre tenni. Az éjszaka Lucával nyugodtan telt. Reggel az első utam Lottihoz vezetett, aki nagy sírással fogadott. Sírtam vele én is. Megfogtam a kezét, beszéltem hozzá és megnyugodott. Amikor eljöttem tőle, még mindig nem tudtam, mikor csatlakozhat hozzánk. Visszatértem a szobába Lucához, majd hirtelen egy „babakocsi” zörgése törte meg a csendet. Azt kívántam, bárcsak Lottit hoznák a nővérkék. Ahogy ezt kimondtam magamban, a kocsi megállt az ajtó előtt és kinyílt az ajtó. Ott állt a nővérke a kislányommal, én pedig hangos zokogásban törtem ki: végre együtt vagyunk!
Ahogy betettük a babákat bepólyálva egymás mellé a kiságyba, nem telt bele pár perc és Lottika megfogta Luca kezét: „Szia Tesó, itt vagyok!” A szívem csordultig telt szeretettel. Ettől kezdve nem választottuk el őket egymástól. Egy ágyikóban aludtak a kórházban, és később hazaérve, itthon is.
Az első hetek otthon
Mivel elindult a lányok gyarapodása, a 8. napon hazamehettünk. Jó eredményeik miatt nem kerültünk be a koraszülött-ellátórendszerbe sem, és a kötelezőeken túl nem kellett visszajárnunk velük semmilyen vizsgálatra. Földöntúli boldogság volt 1 hónap után otthon lenni! (3 hét nőgyógyászati megfigyelés történt a szülés előtt és 1 hétig kellett maradnunk a babákkal.) A testvéreik nagyon várták a piciket. Mindenben segítettek, én pedig örömmel adtam a kezükbe a kis „csomagokat”. Az elkövetkező hetek az alvás szempontjából kemények voltak. 3 óránként kellett etetni a lányokat, mert picik voltak és nem volt tartalékuk. Nagyon kellett figyelni arra is, hogy jól fel legyenek öltöztetve és be legyenek bugyolálva, ne kelljen energiát fordítaniuk arra, hogy magukat „fűtsék”, hiszen arra kellett összpontosítaniuk, hogy hízzanak.
Az első időszakot „okoltam” azért, hogy nem indult be rendesen a tejtermelés, hiszen elszakítottak minket egymástól és nem volt aranyóránk sem. A babák egyébként erőtlenek voltak a szopizáshoz, így a lefejt anyatejet cumisüvegben kapták. Éjjel-nappal 3 óránként etettünk. Egy-egy etetés pelenkázással, esetleges öltöztetéssel, etetéssel, büfiztetéssel együtt nagyjából 50 percet vett igénybe. Így éjjelenként jó esetben 2 órákat tudtunk aludni a férjemmel. A nem alvásért viszont kárpótoltak bennünket a gyerekek.
Nyugodtak és békések voltak. Ettek és aludtak. Annak reményében, hogy mielőbb hízzanak, félretettem a tápszeres etetéssel kapcsolatos elveimet. De közben folyamatosan fejtem, így az elején minden második etetés anyatejes volt. Csodálatos rendszert alakítottunk ki közösen. Mindent egyszerre csináltunk. Egyszerre pelenkáztunk, egyszerre etettünk. Nem engedtem az igény szerint evésnek, elsősorban azért, hogy tartani tudjuk a 3 óránkénti táplálást, másodsorban azért, mert nem szerettük volna, hogy az egész napunk szétcsússzon. Nem engedhettük meg magunknak, hogy 3 nagyobb gyerek mellett a napunk csak a babák ellátásáról szóljon.
Megtanultam azt is, hogy nem szégyen segítséget kérni. Sokat jelentett nekem, hogy a nagyszülők hetente többször főztek nekünk, vagy csak úgy eljöttek játszani a nagyobb gyermekeinkkel.
A nehézségek ellenére az első napok, hetek nyugalomban teltek. A babák nyugodtak, kiegyensúlyozottak voltak, nem voltak hasfájósak, és csak akkor sírtak, ha megéheztek. Az etetések között akadt idő a többi gyerekkel is foglalkozni, játszani.
Akárhányszor a kicsikre néztünk, mindig megállapítottuk magunkban: kiváltságosak vagyunk, hogy ikres szülők lehetünk!
A cikk első részét ITT olvashatjátok.
