Hosszas tűnődés után azon kapom magam, hogy már írom is a történetem. Én egy nagyon boldog, két gyerkőcös anyuka vagyok. Jó, persze sokan vannak még így rajtam kívül. De az én történetem varázslatos!
Husztiné Lóránt Anita írása a HelloBaby! magazin Sikertörténetek nyereményjátékára
Ha visszatekintek egy kicsit, mondjuk 2010-be: mindig görcsösen próbáltam tökéletes párkapcsolatot kialakítani. Igen, egy nő álma a csodálatos lánykérés, a tökéletes pasi, de van ilyen?!! Annyira el voltam keseredve, hogy soha sem találom már meg az igazit! Sok randin voltam már túl, de minden randi vagy kapcsolat sok-sok kérdést hordoz magában : Ő az igazi? Ő – egy életen át?!!
Aztán eljött a pillanat, amikor eldöntöttem, hogy elég, nincs több randi, lesz, ahogy lesz! Talán ez kellett ahhoz, hogy gyökeres fordulatot vegyen az életem. Egy internetes oldalon rám irt egy srác, hát beszélgettünk – ennyit a nem randizásról. Addig beszélgettünk, hogy elhívott randizni, nem akartam elmenni, és nem volt nagy készülődés, smink, laza voltam, mert úgy indultam, hogy nem akarom megbántani, de nem az esetem, és reméltem, hogy nem tetszem, mert olyan kínos nemet mondani. 2011.03.27-én húsz perc késés, biztos siker, mert ennyi késtem! Ó, de amikor megláttam, bizony elolvadtam!! Ezzel nem is lenne gond, csak ne szólaltam volna meg: „Szia! Ha tudom, hogy ilyen jól nézel ki, jobban kiöltözöm!” Igen, ez gáz! De azért ezt a mondatomat több órás beszélgetés követte. És egy jó néhány randevú. Nem tudtam betelni vele talán azért sem, mert hetente csak egyszer találkoztunk. Arra gondoltam, hogy túl jó pasi, és nem is nekem való. De aztán addig találkozgattunk, míg meghívott Horvátországba nyaralni. Ezen a nyaraláson a legjobb barátja és az öccse is velünk tartott, és nagyon jól telt. 2011.08.19-én, az utolsó esténken a parton sétálva egyszer csak letérdelt elém, és nagyon szépeket mondott! Annyira leblokkoltam, hogy csak a felét hallottam, de az is olyan szép volt, és a gyűrűs doboz is előkerült! Megtörtént, ami minden lány álma: megkérték a kezem! Az agyamban cikáztak a gondolatok, hogy most mi lesz?!!!! IGEN-t mondtam. Ezután pörögtek az események: hivatalos eljegyzés, összeköltözés, munkahelyet váltottam és vártam, hogy összeszokjunk.
Azóta is várom, mert minden természetes volt, nem kellett csiszolódnunk, mert kiegészítettük egymást! 2013.06.22-én volt az esküvőnk, és akkor már ott volt a drága kisfiam a szívem alatt. Mindenki várja és élvezi a terhességet. Folyamatosan olvastam a fejlődését hétről hétre. Igazán aktív baba volt. Annyira, hogy 2014.01.03-án a 36.-héten valahogy sikerült megrúgnia a méhlepényt, és levált, ezért sürgősségi császármetszéssel született meg Huszti Bence 2350 grammal és 48 centivel. Az érzés leírhatatlan! Ott volt a karomban, olyan felfoghatatlanul gyönyörű dolog az első sírása egy anya fülének! Már messziről hallottam, hogy az én kicsikémet hozzák. Nagyon nehéz volt a műtét után felépülni. De a gyermekem mindent megért. Most már igazi család vagyunk.
Milyen haza hozni ? Megmutatni az új otthonát csodálatos az első órában. Gyorsan hívtam az anyukámat, hogy segítsen, mit csináljak, olyan kicsi és törékeny! Itt töltött pár napot velünk, de hiába mondta, hogy pihenjek. Ott volt bennem mélyen az az érzés, hogy Bence az enyém! Éjszaka nem tudtunk aludni a párommal, mert annyira füleltünk rá minden idegszálunkkal. Néha olyan halkan vett levegőt, ezért sokszor megmozgattuk, hogy minden rendben van-e vele. Akkor jöttem rá, ahogy a pici baba megszületik, nincs többé megállás, kezdetét veszi a folytonos aggódás.
Jöttek aztán az első botladozásai, esései, az első sebek, amiket talán megelőzhettem volna. NEM, sajnos nem tudom mindig megvédeni. Mert akármennyire is vigyázunk, nem lehetünk velük minden pillanatban. Szörnyű az érzés, hogy ha fáj valamije vagy beteg, miért nem tudom átvenni a fájdalmát?!
De ahogy eljött az első születésnapja, és tudtam, hogy elválnak az útjaink egy időre, mert vissza megyek dolgozni, nem is akármilyen munkarendbe, hanem négy műszakba, ami azt jelenti, hogy hat éjszaka, hat délelőtt, hat délután és a hat napok után az a két nap pihenő nagyon kevés. Bence a mamánál volt, amikor dolgoztam. Az az érzés, amit egy ilyen elszakadás kapcsán érez egy anya, leírhatatlan. Folyton azon gondolkodtam, hogy eszik-e, iszik-e rendesen, vajon hiányzom-e neki.
Feldolgozni, hogy jobban ragaszkodik a mamához, vele akar öltözni, enni, sétálni menni. A mama mindent megenged neki, én vagyok a gonosz, mert nevelni is kell valakinek, vannak dolgok amiket nem szabad. Itt jön az önmarcangolás, hogy így is kevés időt vagyok vele, és még akkor is sokszor rászólok, hogy nem szabad. Nagyon nehéz ezt megélni, de tudom, hogy meg fogja érteni egyszer, hogy mindent érte teszünk.
Sajnos kiderült, hogy szükségem van egy szívkatéterezésre. Nem tudtam, hogy milyen, mire számíthatok, vagy hogyan végződik. Hiszen szívünk csak egy van, és próbálunk rá vigyázni. Nagyon féltem, és végig arra gondoltam, hogy el ne felejtsem kisfiam arcát, mosolyát. Persze a mai orvostudomány számára már ez is csak egy rutin műtét. Minden rendben zajlott, és már akkor tudtuk, hogy szeretnénk még egy kis angyalkát az életünkbe. Ahogy felépültem, már vártuk, hogy jöhet, ha szeretne. Nagy örömünkre ismét hamar sikerült, 2016.03.31-én lett egy pozitív tesztem. Ahogy megvolt a papírom is róla, bementem a munkahelyemre, és eljöttem táppénzre. Tudtam, hogy most pótolom a Bencével kihagyott időt! Már együtt vártuk a kistesót. nagyon sok szép emlékem van erről az időszakról. Ahogy telt az idő, és már látványos mozgásokat produkált Zsomborka, Bence is jobban élvezte . Sokszor a délutáni alvásunkat is megzavarta a rúgkapálás. Bencém aranyosan felült, és ezt mondta: „Zsombi, ne rugdosd anyát, fáj neki, én sem rugdosom. Viselkedj rendesen. Anya, most kutya mérges vagyok, nem hallgat rám.” Nagyon várta, hogy végre találkozzanak. 2016.11.28-án meg is született a kis Huszti Zsombor! Boldog vagyok, hogy Bence jó testvére, hiszem egy pici babával még nem lehet játszani. De ha sír, megpróbálja vigasztalni, ciróka- marókázik neki. Persze ha ő szomorú, akkor neki meg Zsombor ölelésére van szüksége, és az ő babapuszijára. Minden óvodába indulás előtt, mindig megöleli és elmondja Zsombornak, hogy “Huszti Bence vagyok. Tudok beszélni, járni és egyedül enni. Te, Zsombor, még nem tudsz, ezért nem jöhetsz velem az óvodába.”
Boldog Anya, boldog Feleség vagyok! Ebben a nehézségekben teli világban ezek számomra az élet csodái, apró örömei és sikerei! A történetem itt véget ér, de tudom, hogy sok szép, boldog perc, óra, nap, hét, hónap, év vár még rám és a kis családomra.
Tetszett Anita története? Akkor lájkold és oszd meg Te is!
Ha kedvet kaptál, hogy Te is megírd nekünk a sikertörténetedet, ITT OLVASHATOD EL a részleteket!
Hozzászólás ehhez a bejegyzéshez