Hogy hány „fent” és hány „lent” fér bele hat évbe, arról igazán a lombik programban részt vevők tudnak mesélni. De arról, hogy milyen gyorsan követheti az egyik csoda a másikat, nagyon kevesen. Ildi és Robi osztja meg velünk történetét.
Összeállította: Sződy Judit
Ildi: 2007-ben ismerkedtünk meg Robival, 2009-ben pedig összeházasodtunk. A baba gondolata elég hamar felmerült bennünk, mert közel harminc évesek voltunk, mikor találkoztunk. A baba csak nem akart összejönni.
Számtalan fájdalmas és kevésbé fájdalmas kivizsgálás után – egyiken sem találtak semmilyen, természetes teherbeesést kizáró okot – a Kaáli Intézetben kötöttünk ki, ahol gyors egymás után három sikertelen inszemináción is túlesetünk. Talán itt volt az első megtorpanás, hogy mégis lombikprogramra lesz szükségünk, de túltettük magunkat rajta, és bizakodva vágtunk bele az elsőbe még 2011-ben.
Robi: Első gondolatom az volt, hogy miért pont velünk történik ez meg? A családunkban és a baráti körünkben mindenkinek volt már gyereke, mit tettem vagy követtem el, hogy ez történik velünk? De aztán közös erővel nekivágtunk közös életünk első nagy „próbatételének” és elindultunk egy hosszú, nehéz úton… Végig volt bennem aggodalom, hogy Ildi ne roppanjon bele a siker hiányába.
Tehetetlenség érzés, és az, hogy hogy bármit megtennék, csak sikerüljön végre.
Sajnálat, hogy bár minden tőlünk telhetőt megtettünk, eredmény sehol. Mindezek mellett szeretetet és erőt adni, hogy ennek nem így kell lennie és sikerülni fog.
Baba, de nem jó helyen
Ildi: Az elején megbeszéltük, hogy csak addig csináljuk, míg úgy érezzük, hogy a szerelmünk, a kapcsolatunk, a házasságunk kiállja ezt az erőpróbát. Nem szerettem volna, hogy eljussunk odáig, hogy egymást hibáztatjuk a sikertelenségekért. A férjem szeretetét és odaadó támogatását száz százalékosnak éreztem, mert ugye azért tudjuk, hogy testileg és lelkileg egy nőnek sokkal nehezebb végig csinálni nemhogy öt, de még egy lombikprogramot is. Merthogy öt lombikprogramot csináltunk végig. Az ötödik beültetés sikeresnek tűnt… A Kaáli intézetben gratuláltak nekünk és mi már gondolatban elkezdtük tervezni a jövőt a kisbabánkkal. A hatodik héten visszahívtak ultrahangra, és akkor kezdődött a rémálom…nem találtak szívhangot, nem találták a kisbabánkat. Viszont a terhességi hormon szintje egyre emelkedett.
Robi: Minden egyes hónap várakozással teli volt: egy újabb esély arra, hogy gyerekünk legyen. Aztán hónapról hónapra jött a csalódás, ismét nem sikerült. Nehéz volt összetörve látni a feleségemet. Mindeközben erősnek lenni, hiszen lelkileg nem törhetünk bele, erőt kell adni, menni tovább, hiszen van remény, van „következő hónap”.
És mindezek mellett a méhen kívüli terhesség: a pozitív teszt, majd a vérvétel öröme utáni sokk, hogy méhen kívüli a terhesség. Ez nagyon megviselt…
Ildi: A műtétet követő lábadozási időszakban olvastam az örökbefogadás lehetőségéről, folyamatáról. Gyorsan el is döntöttük, hogy belevágunk lesz, ami lesz alapon. Fogalmunk nem volt, hogy mit jelent ez az egész, de valahol legbelül éreztük, hogy nekünk meg kell próbálnunk. Az események elég gyorsan követték egymást, és 2013 decemberében már egy háromnapos felkészítő tanfolyamon találtuk magunkat.
Ugyanis rájöttünk, hogy ha nem megy az egyik, akkor majd sikerül egy másik úton, de nekünk lesz gyermekünk. Miután megkaptuk a határozatot, hogy alkalmasak vagyunk örökbefogadó szülőknek, elküldtük több alapítványnak is a bemutatkozó levelünket.
Közben „eszünkbe jutott”, hogy az ötödik lombikprogram során, sikerült fagyasztani is két szép embriót, akik még vártak ránk az Intézetben. 2014 májusában meg is történt a beültetés, de én már másnap mentem dolgozni, most egy percig nem voltam otthon, különösebben nem pihentem, éltem az életem, csak a futással álltam le arra az időre. Enyhe szurkálgatást éreztem a pocakomban, azt hittem meg fog jönni a menstruációm. Aznapra végül beterveztem egy jó kis futást, de a kisördög ott motoszkált bennem és csináltam egy terhességi tesztet, ami szinte azonnal kétcsíkosra sikeredett.
Természetesen nagy volt az örömünk, de közben féltünk elhinni, hogy talán most sikerült.
Szokás szerint elmentünk a Kaáli Intézetbe vérvételre, de nem vártuk meg ott az eredményt. Még aznap hívtak, hogy gratuláljanak!
Sajnos a nyolcadik héten elkezdtem vérezni, iszonyúan megijedtünk. Szerencsére kiderült, hogy egy hematóma okozta a vérzést, a kisbabánk jól van, hallottuk, ahogy dobogott a kicsi szíve. Két hét szigorú fekvés után végig problémamentes és nagyon boldog terhességem volt. 2015. január 29-én az Uzsoki Utcai Kórházban császármetszéssel született meg kisfiunk, Székely-Sisa Vencel 56 centivel és 3700 grammal.
Robi: Emlékszem, a műtét alatt nagyon hosszúnak tűnt minden egyes perc. Fel-alá járkáltam a műtő előtt és csak akkor nyugodtam meg, amikor azzal jöttek ki, hogy mindketten jól vannak. Csak ekkor tudtam felszabadultan boldog lenni. Amikor először odaadták a babát az orvosi vizsgálat után és kettesben lehettünk – az különleges élmény volt.
Mindig is két gyermeket szerettünk volna
Ildi: Úgy gondoltuk, hogy Vencel mellé örökbe fogadunk majd egy két-három éves kislányt, és így teljes lesz a családunk. Végül erre nem került sor. 2015 július elején, egy rövid balatoni nyaralásról úgy jöttem haza, hogy nem vagyok jól, émelygek, hányingerem van, a kávénak még a gondolatától is rosszul vagyok… napokon keresztül ezzel az érzéssel keltem-feküdtem, de azt hittem, hogy biztos csak a kimerültségtől van, mert ugye ott volt nekem egy négy hónapos hasfájós kisfiú, akivel sokat éjszakáztam. Végül csináltam egy terhességi tesztet, ami pozitív lett. Azt hittem ott esem össze, le kellett ülnöm, és nem értettem semmit. Hogy történhetett ez velem?
Kiszámoltam, hogy tizenhárom hónap lesz a két gyerek között. Hogy fogom ezt csinálni? Mi lesz velünk? Az első sokk után persze jött a boldogság!
Robi: Határtalan örömmel fogadtam, amikor kiderült, hogy Ildi újra babát vár! Mindig is két gyereket szerettünk volna. Boldogsággal töltött el, hogy Ildinek, és persze nekem is sokkal egyszerűbb lesz, nem kell ezt a rengeteg tortúrát átélnünk, mint Vencel fogantatásakor.
Sokan álltak mellettünk
Ildi: Hihetetlen csodaként éltem meg a második terhességemet. 2016. február 26-án végre kezemben tarthattam az én imádott kislányomat, aki a Zita nevet kapta. Hiszem, hogy fentről figyelt bennünket, és elérkezettnek látta az időt, hogy ő is családunk tagjává váljon és még több örömet és boldogságot hozzon az életünkbe, mint amit valaha is elképzeltünk.
Örök hálával gondolunk a Kaáli Intézet dolgozóira, különösen az ápolónőkre, akik mindig nagyon kedvesek voltak, a nevemen szólítottak, erőt adtak, ha kell megnevetettek a műtétek (leszívások) után, illetve a beültetéskor. Pozitív és odaadó hozzáállásuk példaértékű volt számomra.
Az örökbefogadásra felkészítő Ágacska Alapítványnál Rózsahegyi Nóra pszichológus olyan hatással volt rám, hogy tudtam, nekünk lesz gyermekünk valamilyen módon.
A harmadik, akinek rengeteget köszönhetek, az orvosom, Dr. Gyarmati Béla. Mikor a tizedik terhességi héten „elengedtek” a Kaáli Intézetből, hogy keressem fel a nőgyógyászomat, akkor elég nagy bajban voltam. Annyian vizsgálgattak az elmúlt öt évben, hogy senkihez nem volt már bizalmam, szerettem volna tiszta lappal indulni, új orvost keresni, azt hiszem, ő a legjobb választás volt.
Ajánljuk még a témában:
