Alap, hogy szándékosan nem okozunk fájdalmat a gyerekünknek. De mi van akkor, ha ez fordítva történik? Mindent meg kell torolnunk? Mindent el kell viselnünk?
Azt, hogy mit szabad és mit nem szabad, a gyerek a környezete visszajelzéseiből, tapasztalatai alapján tanulja meg. Amikor esik-kel, és állandóan sebekkel, lila foltokkal tarkított a térde, könyöke, akkor éppen azt tanulja, hogy hova mászhat fel, milyen gyorsan szaladhat, milyen terepen hogyan érdemes közlekednie: a gravitáció és a kavics nincs tekintettel a baba korára. Ha meghúzza a kutya farkát vagy beleharap a macska fülébe, az állatok azonnali, őszinte visszajelzést adnak. A játszótéri társaságból is egyértelmű a válasz, ha megtépi valakinek a haját, vagy áthajt a lábán a kismotorral. Csak mi, szülők gondolkodunk sokat azon, hogy vajon a gyerekünk – akarva, akaratlanul – bánthat-e minket, és jogunk van-e sérelmünket szóvá tenni.
Kell a visszajelzés
Zoé elmélyülten szopizik. Kezével anyja mellén babrál, anya egy hajfürtje az ujjai közelébe kerül. Jól belemarkol, és erősen meghúzza. Természetesen nem akart szándékosan fájdalmat okozni, de mégis megtette. És meg is fogja tenni még számtalanszor, sőt, valójában rájön, hogy mennyire biztonságos anya hajába (fülébe, bőrébe, másik mellébe) kapaszkodni szopás közben, markolászni, tépni, morzsolgatni, ami végül az édesanyja számára szinte elviselhetetlenné teszi a szoptatást. De miért is ne jelezhetnénk akár egy újszülött vagy egy-két hónapos baba számára azt, hogy fájdalmas, kellemetlen, amit csinál?
Érdekes módon a legtöbb anya következetesen megakadályozza, hogy kisbabája a saját arcocskáját összekarmolja éles kis körmeivel: elveszi a baba kezét, lefogja, vagy akár kesztyűt is ad a kicsire. De amikor őt karmolja, marcangolja a kicsi, nem igazán tesz ellene semmit, mondván: nem direkt csinálja a baba, nem akar fájdalmat okozni. Pedig ezek az első visszajelzések is fontosak. Bár nem tudatos még a csecsemő viselkedése, és nem is várhatjuk el, hogy egy-két alkalom után felhagyjon vele, az biztos, hogy lassan-lassan megérti, hogy nem lehet, és a káros viselkedés elemek egyszer csak kikopnak a repertoárból.
Kísérlet tárgyai vagyunk
Ha már idejekorán megszokjuk, hogy a babánk viselkedésére visszajelezzünk, később nem kell morfondíroznunk, hogy hogyan álljunk hozzá, amikor a keményebb dolgok következnek. De miféle keményebb dolgok? Mivel a baba próba szerencse alapon tanul, ezért elég sok olyasmit is ki fog próbálni, amitől égnek áll a hajunk. Kíváncsi arra, hogy reagálunk, ha jó nagyot beleharap az állunkba, ha belekapaszkodik az arcunkba, ha ki akarja szedni a fülbevalónkat, ha benyúl az orrunkba – és így tovább. Ezek már nagyon is tudatos mozdulatok, melyeket egyáltalán nem a bántani akarás vezérel, hanem a felfedezés igénye. Bele kell nyugodnunk, hogy egy nagyszabású pszichológiai kísérlet tárgyai vagyunk, a gyerekünk a reakciónkból fog mély következtetéseket levonni, például azt, hogy ha beleharapok apa zoknis lábujjába, akkor mi történik?
Bármilyen cuki, ne mosolyogj!
Tudom, hogy irtó mókás, amikor a nyolc hónapos letámadja a sportzoknis nagylábujjat, vagy szeretetből, puszi helyett arcon harap. Esetleg beletép apa szakállába, és vicces pofit vág hozzá. Próbáld megállni nevetés nélkül, ha fájdalmat okozott. Ha mosolyogsz, nevetsz, megerősíted. Az egy dolog, hogy ezután számíthatsz rá, hogy újra és újra megmarcangol, hiszen örömet akar neked okozni. De azzal is számolnod kell, hogy nem csak te leszel az, akit ilyen figyelmesen vidám percekhez akar juttatni.
Meg fogja harapni a nagyit, belekapaszkodik a bölcsis társ hajába, megtépi a kedves szomszéd nénit, földhöz vágja a doktorbácsi szemüvegét. Teljesen logikus viselkedés ez tőle, hiszen honnan is tudná, ki tartja mindezt cukinak, és hol a határ? Ő lesz a legjobban meglepődve, amikor megszidják azért a viselkedésért, amiért eddig mosolyogtak rá.
Te vagy a példa
Kicsit talán elvontnak tűnik, de jó észben tartani, hogy te vagy a minta a gyereked számára. A korai időszaktól szívja magába az információt, millió dolog között például arról is, hogy ki mit csinálhat a másik testével. Ha azt tapasztalja, hogy bárki (akár ő vagy más) tehet olyat, ami számodra fájdalmat okoz, vagy nagyon kellemetlen, akkora ebből azt tanulja meg, hogy „a bántás” elfogadható. Ő is bánthat mást, és őt is bánthatják mások, hogy az élet normális része agresszornak és áldozatnak lenni. Ha te tiszteled a saját testedet annyira, hogy nem engeded, hogy más kárt tegyen benne, akkor nagyobb lesz az esélye, hogy ő is tiszteli majd a sajátját, és megvédi magát, ha esetleg szükség lesz rá. Nagyon elvarázsolt gondolatnak tűnik, hogy az, hogy jelzed az újszülöttnek, ha fáj, ha megkarmol, végül oda vezet, hogy kamaszkorában meg tudja magát védeni, ha valaki átlép bizonyos határokat. De lássuk be, ez egy folyamat, a lépések organikusan épülnek egymásra. Ha a gyereked azt tapasztalja, hogy másokat bántani semmilyen körülmények között nincs rendben, akkor ezt szépen, lassan magára is kiterjeszti.
Beszélj a kivételekről!
Nyilván vannak olyan életmentőhelyzetek, amelyek felülírják a szabályokat. Ha el kell rántanod a gyereket a hinta elől, akkor nem gondolkodsz azon, hogy fáj-e a karja, ahol meg kell ragadnod. Ha oltást kell kapnia, ha ki kell venned a kis praclijából a szálkát, ha ki kell mosnod egy nyílt sebet, a fájdalom nem elkerülhető. Ezt a korai időszakban a viselkedésedből, és nagyobb korában a szavaidból fogja megérteni, és belsővé tenni. Óvodás, iskoláskorban már beszélni is érdemes erről bizonyos történések kapcsán. Bátorítsd rá, hogy fejezze ki, ha valamilyen érintés kellemetlen számára, és tiltakozzon ellene, kivéve vészhelyzetben.
Anyahatárok a szoptatásban
Sok totyogót szoptató anyában felmerül a kérdés, hogy szoptasson-e tovább, akkor is, ha már rosszul esik vagy kellemetlen neki. Én azt javaslom, hogy ne. Éppen a fentebb említett okokból. A gyereknek sem jó, ha az anya mártírként tűr valami olyasmit, amit már nem lenne muszáj. Egészen más a helyzet a szoptatás elején tapasztalt fájdalmakkal és készenléttel. Akkor még a baba kiszolgáltatott, evolúciós szempontból a túléléséhez szükséges, hogy az anya elviselje a szülés fájdalmait és a szoptatás kezdeti nehézségeit. (Azt is tudni kell, hogy ezek a fájdalmak sokszor rossz gyakorlatból fakadnak, és megfelelő módszerekkel enyhíteni lehet őket.) Ám a későbbi időszakban, ha az anya már a háta közepére sem kívánja a szoptatást, nagy az esély rá, hogy megérett a helyzet az elválasztásra, még akkor is, ha a kisgyerek ragaszkodna hozzá. Senkinek nincs szüksége egy mártír anyára.
Szerző: Sződy Judit pszichológus
a cikk megjelent a Hellobaby! magazin 2019. júniusi-júliusi számában
Ha szeretnél előfizetni, IDE kattints
