Természetes, hogy szándékosan nem okozunk fájdalmat a gyerekünknek. De mi van akkor, ha ez fordítva történik? Mindent meg kell torolnunk? Mindent el kell viselnünk?
Szerző: Sződy Judit pszichológus
Mit tegyünk, ha a baba fájdalmat okoz nekünk?
Nem szabad!
Azt, hogy mit szabad és mit nem szabad, a gyerek a környezete visszajelzéseiből, tapasztalatai alapján tanulja meg. Amikor esik-kel, és állandóan sebekkel, lila foltokkal tarkított a térde, könyöke, akkor éppen azt tanulja, hogy hova mászhat fel, milyen gyorsan szaladhat, milyen terepen hogyan érdemes közlekednie: a gravitáció és a kavics nincs tekintettel a baba korára. Ha meghúzza a kutya farkát vagy beleharap a macska fülébe, az állatok azonnali, őszinte visszajelzést adnak. A játszótéri társaságból is egyértelmű a válasz, ha megtépi valakinek a haját, vagy áthajt a lábán a kismotorral.
Kell a visszajelzés
Zoé elmélyülten szopizik. Kezével anyja mellén babrál, anya egy hajfürtje az ujjai közelébe kerül. Jól belemarkol, és erősen meghúzza. Természetesen nem akart szándékosan fájdalmat okozni, de mégis megtette. És meg is fogja tenni még számtalanszor, sőt, valójában rájön, hogy mennyire biztonságos anya hajába (fülébe, bőrébe, másik mellébe) kapaszkodni szopás közben, markolászni, tépni, morzsolgatni, ami végül az édesanyja számára szinte elviselhetetlenné teszi a szoptatást. De miért is ne jelezhetnénk akár egy újszülött vagy egy-két hónapos baba számára azt, hogy fájdalmas, kellemetlen, amit csinál?
Érdekes módon a legtöbb anya következetesen megakadályozza, hogy kisbabája a saját arcocskáját összekarmolja éles kis körmeivel: elveszi a baba kezét, lefogja, vagy akár kesztyűt is ad a kicsire.
Pedig ezek az első visszajelzések is fontosak. Bár nem tudatos még a csecsemő viselkedése, és nem is várhatjuk el, hogy egy-két alkalom után felhagyjon vele, az biztos, hogy lassan-lassan megérti, hogy nem lehet, és a káros viselkedés elemek egyszer csak kikopnak a repertoárból.
Kísérlet tárgyai vagyunk
Ha már idejekorán megszokjuk, hogy a babánk viselkedésére visszajelezzünk, később nem kell morfondíroznunk, hogy hogyan álljunk hozzá, amikor a keményebb dolgok következnek. De miféle keményebb dolgok?
Ezek már nagyon is tudatos mozdulatok, melyeket egyáltalán nem a bántani akarás vezérel, hanem a felfedezés igénye. Folyamatosan tanuljuk a szülőséget és bele kell nyugodnunk, hogy egy nagyszabású pszichológiai kísérlet tárgyai vagyunk, a gyerekünk a reakciónkból fog mély következtetéseket levonni, például azt, hogy ha beleharapok apa zoknis lábujjába, akkor mi történik?
A cikk megjelent a Hellobaby magazinban
A témában ajánljuk még:
