Bár mindenki azt állítja, nem emlékszik a saját születése körülményeire, ez bizony nem egészen így van. A tudatalattink és sejtjeink ugyanis minden információt elraktároznak és életünk során többször is beleszólnak döntéseinkbe, viselkedésünkbe.
Az első próbatétel
Szülés közben nem csak az anya küszködik, de a gyermeke is minden erejével azért küzd, hogy világra jöjjön.
Egy biztonságos közegből, az anyaméhből át kell préselnie magát egy szűk csatornán, majd meg kell érkeznie egy számára teljesen ismeretlen közegbe, ahol minden idegen: az ingerek, a hangok, a fények. A babának azonnal alkalmazkodnia kell a megváltozott körülményekhez, meg kell tanulnia lélegezni, táplálkozni, emészteni és jelzéseket adni, ha komfortérzete nem megfelelő, ráadásul már nem hallja édesanyja nyugtató szívverését sem.
Szakemberek pedig állítják, hogy ahogyan ezt az első nagy változást – a születést- megéltük, az belénk ég, s az életünk összes további változást hozó helyzetét – többek között saját szülésünket is – meghatározza.
Meddig emlékszünk a születésünkre?
Négy-ötéves gyermekek még emlékeznek a saját születésükre, s egy megnyugtató közegben szakemberek le is tudják ezt velük rajzoltatni. A tudomány mai állása szerint még nincs arra tudományos magyarázat, miért csak 3-6 éves korban emlékezünk vissza születésünkre és később miért halványulnak el ezek a meghatározó élmények. Egyes szakemberek szerint kisebb korban a kommunikációs képesség fejletlensége miatt nem tudunk beszámolni a minket ért hatásokról, később pedig a memória átstrukturálódása miatt. 6-7 éves korunk körül ugyanis átszerveződik az emlékeinkhez való hozzáférés módja. De hogy vannak emlékeink, még felnőtt korban is – mely hipnózissal előhívható-, az bizonyos.
Az óvodások még emlékeznek
Jeane Rhodes pszichoterapeuta 29 óvodással beszélgetett a születési élményeikről: hol voltak, mielőtt megszületettek, mit csináltak ott, hogyan jöttek ki onnan, mi volt az első dolog, amit láttak. A gyerekek nagy részének természetesen addigra elmondták már a szülei, hogy hogyan születnek a kisbabák, de a tanulmányt készítő Rhodes hamar felfedezte, hogy a gyerekek rengeteg olyasmit mondanak, amit egész biztosan nem hallhattak a szüleiktől.
Az egyik kisfiú, aki koraszülöttként inkubátorba került, arról is beszámolt, hogy amikor kibújt az anyukája pocakjából, az apukáját látta egy nagy ollóval a kezében, az anyukája hasában pedig minden lila volt és kellemes meleg. A beszélgetések alatt sok gyerek magzati pózba zsugorodott a széken vagy a szőnyegen, felhúzták a térdüket, beszéd közben vagy helyett gyakran mutogattak.
Traumák
Sokan szenvedünk olyan fóbiától, félelmektől, melyeknek nem ismerjük az okát. Sokszor a születés közben megélt traumák dolgoznak bennünk még felnőtt korban is.
Ha babaként a nyakunk köré tekeredett a köldökzsinór, vagy oxigénhiány lépett fel, akkor később stresszes helyzetekben átélhetjük ugyanezeket a testi tüneteket, a fuldoklást, a kapkodó levegővételt, a félelmet. Aki sokáig volt a szülőcsatornában, később jellemzően nehezebben ugrik bele kiszámíthatatlan, változással járó élethelyzetbe.
Az anyjuk nélkül sokáig magukra hagyott babák hosszú ideig sírnak, s végül nem megnyugszanak, hanem egy idő után feladják, és megtanulják, hogy a dolgokat egyedül kell megoldaniuk, nem számíthatnak senkire. Kisbabaként nagyon érzékenyek vagyunk édesanyánk érzelmi állapotára, jelzéseire, ezért nem ritka, hogy az anya feszültsége hagy maradandó nyomot bennünk. Ha nem a tervek szerint alakult a szülés, a baba nem maradhatott az anyával, akkor sem szabad feladni a kapcsolatot, hiszen a kötődés kialakulása és megerősödése egy hosszadalmas folyamat.
Anyaként sok rossz élményt vagyunk képesek kisimogatni gyermekünkből.
Ha nem adták oda azonnal a babát, akkor gyakori szoptatással, bőr-bőr kontaktussal, hordozókendő használatával gyógyítóan hathatunk a következő napokban, hetekben.
Forrás: Vital magazin
A témában ajánljuk még:
