A 3. házassági évfordulónk reggelén vált bizonyossá, hogy ismét anya leszek. A „nagylányom” akkor volt pont másfél éves. Bevallom, nem terveztünk kistesót (egyelőre), így vegyes érzelmekkel fogadtam az örömhírt.
Hogy örültem-e? Persze! Hogy’ ne örültem volna?! De ugyanakkor el is bizonytalanodtam, megijedtem kicsit. „Mi lesz most? Hogyan fogok csinálni… Ööö, úgy kb. mindent? A nagy is olyan kicsi még!”
Nyáriné Majoros Eszter írása a HelloBaby! magazin Sikertörténet pályázatára
Aztán, ahogy haladt előre a várandósságom, úgy vetkőztem le a félelmeimet, kételyeket. Egyfajta magabiztos nyugalom töltött el. Fejben készen állt minden lehetőségre egy tutibiztos terv, meg egy „B” terv, sőt, néha még egy „C” is. „Olajozottan, simán fog menni minden, hiszen nemrég volt a lányom pici. Mindenre emlékszem, minden fortély és praktika a fejemben, mindent profi módon tudok! Engem már nem érhet meglepetés! És a legfontosabb: nem fogok görcsölni és idegeskedni!”
A másik dolog, ami sokat foglalkoztatott, az a szeretet volt. Nem tudtam elképzelni, hogy az a szeretet, amivel a lányom felé vagyok, -az a hihetetlen rajongás-, na az nem fordulhat elő még egyszer. Minden este eszembe jutott, amikor már elcsendesedett a ház, hogy biztosan szörnyű anya leszek, mert nem fogom tudni egyformán, vagy legalábbis hasonló mértékben szeretni a gyermekeimet.
Majd megszületett a fiam. A mellkasomra fektették és abban a pillanatban minden bizonytalanságom eltűnt, minden félelmem elfelejtődött. Akkor és ott, azonnal beleszerettem abba a csöpp, kis emberbe.
Következhettek hát a jól eltervezett, szinte már-már kifundált, zökkenőmentesen zajló hétköznapok! Csakhogy akadt néhány kisebb probléma a ’’gépezetben’’… Még a kórházban rá kellett eszmélnem, hogy hiába tudok elméletben elméletileg mindent, bizony, így is akadnak nehézségek.
Az első sokkot és akadályokat legyőzve, szép lassan (nagyon-nagyon lassan) rájöttem, hogy nem is olyan gördülékeny a visszaemlékezés. Gyakorló anyaként értek meglepetések, voltak nehéz pillanatok, és bizony, voltam újra bizonytalan és kérdésekkel teli.
Az első hónap kimondottan nehéz volt. Lassacskán tudtunk csak megbírkózni a tesvérféltékenységgel; talán még jobban megviseltek az éjszakai ébredések; problémás volt a régi, jól kialakult napirend felrúgása és egy új, működő rendszer kialakítása.
A legfontosabb, amit megtanultam, hogy nem állíthatok magammal szemben túl nagy elvárásokat, és nem dől össze akkor sem a világ, ha a porcica nem egy, hanem két napot tanyázik a kanapé mögött. És őszintén, tapasztalatból mondhatom, hogy az ablakpucolás újra és újra eltolható 1-1 nappal, természetesen csakis abban az esetben, ha az embernek fontos gyurmázási munkálata, vagy fogfájás miatti ringathatnékja akad.
Elengedtem a terveket, búcsút intettem a félelmeknek és felvettem egy olyan ritmust, ami (szerintem) a legjobb a gyermekeimnek és önmagamnak is. És azt a rengeteg szerepet (takarítónő, gyógyszerész, háziasszony, főszakács, stb.), amit nap, mint nap teljesíteni kell(ene), már könnyed mozdulattal dobom a sarokba a porkandúr mellé, ha épp ANYÁra van szükség.
És hogy ez miért sikertörténet?
Mert ma már tudom, hogy nemcsak én adtam életet a gyermekeimnek, hanem leginkább, ők adtak nekem.
Tetszett Eszter története? Akkor lájkold és oszd meg Te is!
Ha kedvet kaptál, hogy Te is megírd nekünk a sikertörténetedet, ITT OLVASHATOD EL a részleteket!
Hozzászólás ehhez a bejegyzéshez