Benjamin, a szerencse fia

2016. október 18-a, kedd. 10 óra 15 perc. Először hallottam felsírni.

Mindig is szerencsés embernek tartottam magam, de most tudom csak igazán: valóban az vagyok.

Hegedűs Mária írása  HelloBaby! magazin Sikertörténet pályázatára

Írásom életem legfontosabb és egyben legnehezebb részét mutatja be. Az első női betegségi jelektől, a meddőségen át, a lombik programon keresztül az anyává válásomig. Az előítéletek, a pozitív és negatív tapasztalatok és tanácsok, a támogatások, a lehúzások, valamint a szerelem mely csak erősebb lett a harcok miatt. És a célba érést, mely a szülővé válás. Hálás vagyok, mert egy álom vált valóra. Egy igazi angyal született.

Kislány korom óta arra vágytam, hogy édesanya legyek. Maximalizmusom pedig mindig tökéletes anya szerepet képzelt el magamnak. Ma nem tudom, hogy létezik-e ilyen szerep. Létezik odaadó, törődő, mindenre képes anyaszerep, de tökéletes anyának „csak” a gyerekeink látnak. És ez a csak pont elég számomra. Mert bizony van, hogy úgy érzed, kiborulsz, nem bírod, nem tudod mi a baj, mit jelent a sírás, vajon fáj valamije, miért nem alszik, miért nem eszik, fáj a hasa, lázas, és te nem tudsz rájönni. De az idő tényleg segít az összeszokásban, aztán már minden kis mozdulatot érteni fogsz.

Anya lettem. Hihetetlen… Hihetetlen számomra, hiszen két éve – mindössze 23 évesen- még megannyi orvos meddőnek diagnosztizált.

2014 októberében erős alhasi görcsök gyötörtek menstruáció idején. Kezelőorvosom hasi ultrahangra küldött, ahol egyből petefészekcisztákat találtak mindkét petefészkemen. A nőgyógyászati ultrahang ezt csak megerősítette azzal a ténnyel, hogy endometriózis áll a ciszták mögött és azonnal el kell távolítani mindekét petefészkemről a 6 és 4 centiméteres cisztákat. Másnap már konzultáltunk az operációról, harmadnap pedig befeküdtem és elvégezték a műtétet. Fájdalmas volt, szenvedtem. Annyira gyorsan történt minden, hogy még félni se volt időm. Talán jobb is így, hogy nem tudtam túl sok mindent erről a betegségről akkor még. Varratszedésnél különféle vitaminokat tanácsoltak szedni, amit persze be is szereztünk, és nagy lelkesedéssel szedtem is. Hittem benne, hogy segít. A műtét utáni kötelező harmadik havi kontrollon újra cisztát találtak az egyik petefészkemen. A nagysága ekkor még nem volt akkora, hogy újra kés alá kéne feküdnöm. Elkeseredtünk, hogy hogy ilyen gyorsan visszajött, és nő az akkor már megcsonkított petefészkemen. Ekkor említette először a nőgyógyászom, hogy erre a betegségre a legjobb gyógyszer a terhesség. Mivel várandóság és a szoptatás ideje alatt nincs havi ciklus, így a petefészkek megpihennek és esélyes, hogy a ”megérdemelt” pihenés után kihal a betegség. Kicsit meg is rökönyödtünk párommal – igaz, hogy akkor már öt éve éltünk együtt-, mert a gyermekvállalást még halogattuk mindketten. Beszéltünk róla sokszor, de még nem terveztük az akkori jövőnkben. Persze ez után a kijelentés után sokat gondolkoztunk rajta, és eldöntöttük, hogy miután kiszedem a második adag gyógyszeres kúrám – ami három hónapig tartott- belevágunk a babaprojektbe. Nehéz volt ez az időszak, mivel senkinek nem beszéltünk róla, csak egymásnak sírtunk- főleg én-. Azzal a tudattal éltem, hogy ott az a fene ciszta a petefészkemen és mi lesz akkor, ha a következő menstruációm után újra rakódik rá, és újra és újra… És a legközelebbi ellenőrzésen már ismét olyan nagy lesz, hogy ki kell szedni megint… Szerencsénkre a gyógyszeres kezelés megfékezte a növekedését valamennyire, de eltüntetni nem tüntette el. Eltelt majdnem egy év ezzel a harccal. Mindent kipróbáltunk. Más táplálkozási szokások, a gyógynövényes kúrákon át a természetgyógyászig. Nem segített semmi.

Szeptemberben már újra azon kapom magam, hogy a második operációról beszélünk. Akkor tudatosult bennem, hogy ez már tényleg komoly, mikor a főorvos a legnehezebb fokú endometriózusú nők közé sorolt. Nehezebb volt a műtét után felépülni, de párom tartotta bennem a lelket, hogy tudjam miért csináljuk. Hogy van cél előttünk. Mindent nagyon borúsan láttam. Elkeseredtem, hogy egész kicsi koromtól a babáimmal törődtem, pelenkáztam, kocsiztattam, etettem őket. Most pedig szívem egyik legnagyobb vágya talán sose sikerülhet. Ennyire csőd vagyok. Nem így gondoltam arra, hogy anya legyek. Majd befejezem az egyetemet, lesz egy szolid esküvőnk, jó állás, amit szeretek, aztán hipp-hopp, mikor megálmodom, jöhet is a baba…De a nagy könyvben nem ez volt megírva nekünk. A legnagyobb harcosok kapják a legnehezebb csatákat. A második sikeresnek mondható műtétem után az orvosom javasolta, hogy menjünk el konzultálni egy centrumba, ami asszisztált reprodukcióval foglalkozik. Nagyon megijedtem, hogy ilyen súlyos a helyzetem 24 évesen. Ismertünk párokat akiknek sikeresen záródott az ilyen centrumokkal az együttműködés, sok jó tanácsot kaptunk és biztatást is. De ott volt az internet… A sok rossz vélemény, negatív tapasztalatok és csalódások amiket mások átéltek. Gondoltam: hát ez vár ránk is, harc, végtelen harc?

A centrumban megállapították, hogy valóban sürgős a helyzetem. Adtak egy kis időt emészteni a dolgokat, dönteni hogyan tovább. Közben megcsinálták a kötelező kivizsgálásokat nálam és páromnál- Petinél- is. Féltünk. Főleg a csalódástól. Nem beszéltünk senkinek róla, mikor ráléptünk erre az útra. Január 20-án pedig élesben belevágtunk. Mikor már ott voltam, teljes megnyugvással a szívemben tudtam, hogy sikerülni fog, bíznom kell, és teljes szívemmel bíztam is. Tíz napig szúrtam magamnak hasba a stimuláló injekciókat. Aztán megtörtént a peteleszívás. Ott feküdtem négy másik nővel a szobán, akik ugyanúgy bíztak. Míg nekik 15, 10, 8 és 12 petét szívtak le, nekem mindössze 4-et sikerült. A főorvos biztatott, hogy higgyem el, ez az én petefészkeimből csoda. Hazaérve padlón voltam. Valami rossz érzés járt bennem. A legnagyobb szerencsém Peti volt ezekben a rossz pillanatokban. Mindig fel tudott szedni a földről, még ha hasonló érzékenyen élte ő is meg, de ő volt a biztos támasz. Tudta, mikor kell békén hagyni, mikor elterelni a figyelmet, mikor vállat nyújtani a síráshoz és mikor csak erősen fogni a kezem szó nélkül. Minden vérvételre, ultrahangra elkísért. Folyamatosan olvasott, tájékozódott. Mindig ott volt, tudta, hogy szükségem van rá. Erős támasz volt számomra. A leszívás estéjén feküdtem az ágyban nézve a plafont,  és próbáltam szuggerálni a kis petéimet, hogy érjetek, erősek legyetek és szépen osztódjatok embrióvá. Biztattam őket és persze magam is. Másnap hívtuk a labort, ekkor derült ki a 4-ből mennyi osztódott. Kettő. Mivel CSAK kettő, másnapra hívtak is be, visszaültetésre. Csak kettő? Hiszen az kettő kicsi embrió. Két kis élet. Mindkettőt kértük vissza, így nagyobb esélyt adva, de vállalva a rizikót. Ezután következett a hosszú tíz nap az első vérvételig. Végig tudtam, hogy egy baba biztosan velem van. Beszélgettem vele, énekeltem neki, és biztattam, hogy maradjon velünk, mert nagyon várunk rá, és hogy nagyon jó helye lesz nálunk. A tizedik napon rögtön vérvétel után hívott a centrumból a nővérke, megijedtem, hiszen kettőkor kellett volna hívni az eredményért, és még csak 11 óra volt. Félve vettem fel a telefont. „Marika, Ön várandós. Nem bírtam ki, és rögtön hívtam.” – hangzott el a telefonba. Elcsukló hangon, csak azt tudtam mondani KÖSZÖNÖM. Még Petinek se tudtam kinyögni a telefonba, hogy mi van, csak sírtam. Ő pedig azt hitte, negatív az eredmény és nyugtatott. Csak pár perc után szedtem össze magam, hogy kijöjjön a számon: pozitív, sikerült. Egy embrió tapadt meg. ELSŐRE. Egy embrió, vagyis egy baba. Úgy néztem erre, hogy a másik csöppség az életét adta, hogy a testvére olyan erős tudjon lenni, hogy sikerüljön jól megkapaszkodnia ott bent, hogy megérkezhessen hozzánk.

A hihetetlen gyorsan és probléma nélküli terhességem elrepült. Imádtam minden percét. A pocak növekedését, babóca első mozgolódásának érzését. Életem eddigi legjobb kilenc hónapját élhettem meg Benjáminnal a szívem alatt. Apropó Benjámin. Miért is kapta ezt a nevet? Nemcsak simán azért mert tetszik, hogy Beni, hanem mert a jelentése szerencse fia, valamint a várva várt gyermek. Szóval, értitek.

Egy nőnek nagyon sok szerepe van az életben, szüleink lányai, tetsvéreink hugai és nővérei, nagyszüleink unokái, barátok, szerelmek, exek, iskolatársak, csapattársak, kollégák, feleségek, keresztanyák és számomra a legkedvesebb szerep ANYÁK vagyunk.

Nem tudok eléggé hálás lenni Istenem, hogy anyává tettél! Végtelenül köszönöm!

Ha tetszett Mária sikertörténete, lájkold és oszd meg Te is!

 

 

Hozzászólások