Valóra vált álmok: már hatan vagyunk! - 2. rész

Amikor gimnazista voltam, az osztályfőnök egy órán arra kért minket, hogy írjuk le, hogyan látjuk magunkat felnőttként. Sokan arról írtak, hogy milyen karriert fognak befutni, milyen klassz helyen laknak, milyen autójuk van. Én ennyit írtam: van négy csodálatos gyerekem és egy klassz férjem. A lapokat borítékba zártuk, eltettük. Ki tudja, hol vannak azóta.

Szerző: Tóth Andrea

-FOLYTATÁS-

Harmadik felvonás

Közben töretlenül vágytunk egy harmadik babára – de két vetélés, egy elrontott műtét és egy méhen kívüli terhesség után az orvosom azt mondta, ne. Ne. Hagyjuk. Istenkísértés. Neveljem fel örömben a gyermekeimet. Így a férjem unszolására beálltunk az örökbefogadók sorába. Én sokáig hezitáltam: fogom tudni szeretni? Fogom tudni dédelgetni? Mi lesz, ha idegennek érzem majd a szagát az örökbefogadott kisbabának? De amikor sorra kerültünk, minden kétségem elszállt. Egy erősen koraszülött, cigány kislányt hoztunk haza, Katit. És dédelgettük, és szeretgettük. Próbáltam szoptatni is, de túl gyenge volt, hiába indult be a tejem, nem volt ereje szopni. Mire erőre kapott, addigra az én tejem apadt el. Most neki hordtam naponta haza más anyuka anyatejét – ahogy én adtam a nagylányomnál tíz évvel ezelőtt egy másik kisbabának a tejemből.

Mesélj még!

– kéri este, fürdés után, amikor kis, csupasz testét ölelgetem, és amikor csak mi ketten vagyunk, mert az egyik tesó még a kádban van, a másik meg a szobájában szöszmötöl. Mit meséljek? Amikor születtem! A nénit! Amikor születtél… Nagyon pici voltál. Olyan pici, hogy elfértél apa egyik tenyerében. Hosszú, fekete hajad volt, és olyan kis gyenge voltál, hogy még nyöszörögni is alig tudtál. Egy néni szült meg, egy néni, aki nem tudott felnevelni, de szeretett téged. A néni hasában növekedtél, de nekünk szült meg. Az én hasamban nem tudtál kifejlődni, ezért egy néni hasában fejlődtél, de az én szívemben éltél már akkor is. Mi már akkor is szerettünk amikor még a néni hasában voltál. Amikor megszülettél, ide hoztunk haza magunkhoz, és nagyon szeretünk. Apa is? Igen, apa is. Endrus is? Igen, Endrus is. Hanga is? Igen, Hanga is. Te is? Igen, én is nagyon szeretlek. Mesélj még! Miről meséljek? Amikor születtem. Amikor kicsi voltam… A néniről! Amikor születtél… Nagyon pici voltál. Olyan pici, hogy elfértél apa egyik tenyerében…

Végtelen sokszor kell ezt a történetet elmesélni neki. Fogalmam sincs róla, hogy ez felkavaró-e számára, vagy megnyugtató, hogy mindig ugyanúgy mesélem, hogy mindig ugyanaz a vége, hogy hazahoztuk, hogy szeretjük, hogy ölelgetjük. Próbálok néha kis változtatásokat tenni benne, elmesélem például, hogy hogyan tanítottam szopizni, hogy milyen gyenge volt, hogy nem tudott aludni a kiságyban, de türelmetlen, mindig újra és újra a születését kell elmesélnem. Így hát mesélem. Ezredszerre… Fekete gombszemeiben öröm fénylik. Talán tényleg megnyugtató ez neki. Szörnyű lehet a gyökértelenséget érezni, és talán ez a folytonosság, hogy ő már születése előtt is volt valahol, és utána rögtön megint volt valahol, talán ez segít neki abban, hogy később, nagyobb korában ne szenvedjen a gyökértelenség érzésétől. Kati azonban nem szenved, hanem boldog. Örül. Jól érzi magát az egyre nagyobb családunkban. Mert a vágyakozás továbbra is bennem volt.

Negyedik felvonás

A kisfiam születése óta minden nap, minden percben hallottam egy kisbaba sírását. Hol hangosabban, hol halkabban. Hol egészen halkan, hogy csak akkor hallom, ha nagyon odafigyelek. De van, hogy olyan hangosan, hogy ki kell néznem az ablakon, hogy igazi sírást hallok-e?

Az orvosom szerint örüljek a három gyermekemnek, és gondoljak arra, hogy fel is kell őket nevelni. Így hát nem kísértjük a sorsot. Járok szűrésre, és az utolsó alkalommal azt mondja az orvos, hogy már sem peteérés nincs, sem a méhem állapota nem olyan, hogy ki tudna hordani egy babát. Hát… Elengedjük. 42 éves vagyok. Miben reménykedem? Nem is gondolok semmire. A kicsi is már óvodás, visszamentem dolgozni. Fáradtság, émelygés… De hát a munka, meg a három gyerek elég indok erre, nem igaz? Azért biztos, ami biztos, tesztelek. Nem tudom, ki volt jobban meglepve… Én, a férjem vagy az orvosom, amikor elújságolom neki a nagy hírt? Azt mondta: van, amit nem mi döntünk el. És egy nagyon nehéz várandósság után, vajúdás közben keresztbefordult baba miatti sürgősségi császárral megszületik a legkisebb herceg, Gergely. Így vannak ők most négyen és mi hatan. A kis présház pedig még mindig áll. A szőlőt ugyan nem mi műveljük, hanem a szüleim, mert nekünk folyton baba van a kezünkben, de amikor leutazunk, akkor nem csöndes domboldal szélén ülünk, hanem hangos zsivajtól visszhangzik a dűlő. És az a régi fogalmazás… Hát igen. Négy gyerek, és egy klassz férj. És a babasírást sem hallom már.